a fejem búbjától a lábam ujjáig tudom, hogy úgy cselekedtem jól, ahogy cselekedtem. de pontosan ennek a folytonos várakozásnak, a reménykedés állandó hullámvasútjának a kiszolgáltatottságától fogott el már jóelőre a pánik.

de legalább bátor vagyok, illetve korrekt.

de legalább belenézhetek tükörbe.

soha korábban az aktuális ittésmost-ban ennyire még nem tudtam. épp ettől lesz ennyire meredek minden ilyen háromnap (vagy félnap vagy félóra) után a mélyrepülésem. 

szégyellem magam, amikor azt mondja, jó vagyok. amikor azt, hogy tiszta. megráznám legszívesebben a vállait, hát hiszen el akarlak venni, te vak, te buta, te szerelmem.

minden körülményed dacára sem tudom elképzelni, hogy végül ne az enyém legyél. 

abszurd még a fantáziaképe is annak, hogy minden körülményeddel együtt végül az enyém legyél. 

august: osage county!

külön board-ot csináltam a pinteresten a csókolózós képeknek. tönkre fog menni a klaviatúra, eláztatom a bőgésemmel.

semminek nincs határa. semminek.

bekebelezett ez az átkozott dal, fél százas zsebkendő-csomagom ment el rá. aztán, amikor már kaptam levegőt, ezredjére is megfogadtam, hogy soha.többet.nem.nézek.grace.klinikát. főleg nem szerelmesest. főleg nem esküvőset. k.va hatásvadászat, az. 

közben pedig fogalmam nincs. akarjam-e kívánni a hepiendet magunknak. szabad-e. merem-e. 

soha még egyszer nem akarom egyedül csinálni azt, amit előtte veled. 

egyébként van a belsőn túli életem is, ebből kifolyólag időm viszonylag limitált. de most nagyvonalúan magamnak adtam a hétvégét, úgyhogy karamellás nespresso (hogy bírtam eddig nélküle, nem is értem), blogolvasás, énekelve takarítás, rajz, zongora, esetleg némi ruhanézelődés (mérhetetlenül frusztrál, hogy az idei leértékelésekkor még nem vettem semmit, pedig a kongresszusra nem is ártana valami csinos-elegáns. pénzem persze nincs, de ez a tény még sosem akadályozott meg a költekezésben).

megvolt a második önálló ügyeletem is, és bár valóban elégedett voltam én is, mert minden kavarás és nyakamba varrás ellenére boldogultam zökkenőmentesen a helyzettel (egyszerre három felvétel, akiket még nem nekem kellett volna, hanem a nappalisnak, majd befutott közben a negyedik is, aki már valóban rám tartozott), a külső és belső valóság közti diszkrepanciákon még mindig bécsi kapunyira tátom a szám. mert hogy több helyről hallottam vissza (ki a szemembe mondta, ki a nálunk nővér barátnőjét hívta fel reggel telefonon), hogy ilyen talpraesett, ügyesokos rezidenst rég nem látott, és hogy milyen jó orvos leszek. mire a nővér-kollégáim kórusban vágták rá, hogy mi ezt eddig is tudtuk. ilyen körülmények között viszonylag nehéz fáradtnak és hisztisnek maradni. meg az is megdöbbentő volt, hogy olyanok szimpatizáltak azonnal velem és álltak mellém, akikkel most találkoztam életemben elsőre, maximum másodjára. 

ettől függetlenül nem feltétlenül bánom, hogy az önmagamról való képem viszonylag távol van a külsőszemű megítélésektől. persze, franc se tudja. vagy nagyon boldog lennék vagy nagyon arrogáns.

előtte meg szabadságon is voltam, és kimentünk bécsbe agnes obel-koncertre, ami zseniális és inspiráló volt. a koncert előtti koktélozás meg arra inspirált, hogy valahogyan tényleg meg kéne gazdagodnom a nem olyan távoli jövőben, mert nekem erre igazán igényem van. a pink chevrolet-re egy amerikai bárban, a sétára egy idegen város fényeiben, az igényes közönségre, a gyönyörű zenére.

bár a jelen helyzet az, hogy a pillangók továbbra is tartó röpködésének köszönhetően minden egészen konkrétan úgy tökéletes, ahogy van.

a szerelembe esésem és a férfiénekesek iránti, eddig ismeretlenül lappangó érzelmeim feltámadásának rejtélyes harmóniája.

most akkor ne mossam el a bögrét, a mélytányért, a lapostányért, ne mossam el a poharat. jelenléted nevetnivalóan hétköznapi nyomait. (még a végén el sem hiszem, hogy itt voltál. még a végén el sem hiszem ezt a napot.)

meddig tartható, hogy csak melletted akarjam a levegőt venni. ahogy sétáltam haza, néha-néha felvigyorogtam az égre, és kisuttogtam, hogy annyira. szeretlek. meddig tartható ez a kölcsönös hála. meddig, hogy mindig éppen akkor hívsz fel, amikor a legjobban kell, hogy felhívj. másodpercre pontosan, mint tegnap. 

meddig leszek képes szeretni téged annyira, hogy kilökjelek az ajtón, amikor képtelen vagy elindulni.

(pechemre jelenleg az örökre tűnik a legvalószínűbb válasznak. ábszurdum.)

hommage à hundertwasser, 2014.01.01.. technika: bevásárlótáska & körömlakk. szóval, ha igaz a mondás, akkor 2014-ben nagyon lelkes és kreatív leszek. és persze folyamatosan ő lesz a fejemben. 

folyamatábra és végeredmény:

múlnak az egymástalanul töltött órák (mit órák, én a másodperceket tartom számon). dühös vagyok, amiért legalább egy kutyád nincsen, akit elvihetnél sétálni, szükségem van minimum a hangodra. ha millió karom lenne, mint annak a valamelyik hindu istennek, se lennék hozzád elég. szükségem van arra, hogy veled álljak a sorban tejjel meg kenyérrel, szükségem van arra, hogy a te horkolásod miatt legyek kialvatlan.

sosem fog kiderülni, nem csak illúzió-e az egész. és ha egymáséi lehetnénk, akkor is ilyen irgalmatlanul tökéletesen illene az orrom a nyakad öblébe. és ha a nap huszonnégy órájából válogathatnánk, akkor is fulladásig kezdene el verni a hülye szívem, ha meglátom a neved a telefon kijelzőjén villogni. kész röhej, ahogy néha dörömbölni tud, ablakosra fognak törni a bordáim.