függetlenül a ténytől, hogy azóta azért (keine pánik) használtam az itthoni fürdőt, ahogy ma egy hét után újra beálltam a zuhany alá, azonnal az írásbeli előtti este villant be, amikor vigasztalhatatlanul zokogtam (eleve azért mentem el hajat mosni, hogy majd közben biztos milyen jól abba tudom hagyni), tulajdonképpen meg sem tudtam utólag magyarázni értelmesen, hogy miért, persze főleg a kimerültségtől, gondolom. mindig szerettem volna kipróbálni, milyen hallucinálni, hogy megértsem majd később a pácienseimet, és akkor, abban az egy órában, ha nem is a hallucinációt, de azt "kipróbáltam", milyen, amikor egyáltalán nem vagyok ura önmagamnak, és se a gondolataimat, se a könnyeimet nem tudom befolyásolni. egy kósza pillanatig különben valami olyat is láttam, ami tuti, hogy nem volt ott, de ezt az apró momentumot idáig ügyesen kivertem a fejemből, így is hallgatom épp eleget, hogy a pszichiáterek mind begolyóznak (kivéve, ha már eleve őrültek).
a balaton tökéletes volt, és tudom, hogy szokásosan túl nagy jelentőséget tulajdonítok magamnak, de valami zseniális, hogy a hőség kivárta, amíg már nem kell tanulnom, és egészen konkrétan azokon a napokon tetőzött, amikor nekem volt kertem, tavam, nyugágyam. a táj pedig meseszép, mászkáltam egy csomót, láttam őzet, aki két méterre tőlem szaladt át a mezőn, és nem tudom, mi ez az újdonsült izém, de szinte folyamatosan rázott a hideg, ahogy néztem szét (olyan volt, mintha folyton olyan tökéletes zenét hallgatnék, amitől muszáj borzongani). meg nagyon sokat gondolkodtam is, és tegnap este átsétáltam csopakra (túl sok volt a vacsi), felkapaszkodtam egy mária-szobor tövébe, aztán beszámoltam a hegyeknek. kicsit talán túl sokat is gondolkodtam, ráadásul néha az a furcsa érzésem volt, mintha most kezdeném az életem (és nem, most nem arra a játékra gondolok, hogy most ülök vonaton orvosként először). ennél némileg még gyakrabban pedig azt éreztem, hogy fogalmam nincs, ki vagyok, és hogy vagyok-e egyáltalán bármi abból, amit mutatok, hogy vagyok. drámaibb pillanataimban arra jutottam, hogy nagy valószínűséggel ámítás az egész, és semmi sem igaz, és mindenem csak valaki más fényében valamilyen. erről írtam naplót is, így jár az, aki hat év után hirtelen úgy isten igazából szabad lesz. ettől függetlenül még csak azt se mondanám, hogy rosszul vagyok, inkább csak a kötelező végletek, a túlfűtöttség után kijáró nihilizmus, vagy éppen fordítva.
ja, és a cocorosie is fantasztikus volt, leszámítva, hogy a pofám leszakad, amiért több, mint két órát várakoztattak minket (igaz, másfél után beküldtek egy transzszexuális nőférfit, akinek a performanszát inkább nem minősíteném [és annyira még a teste sem volt jól sikerült]). és ha tudtam volna, hogy a leon, a profi ennyire szép film, akkor nem halogattam volna éveken keresztül a megnézését.
annyira nem szeretnék megöregedni, annyira soha nem.
na hát ennyit a poszt-államvizsgás tarsolyomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése