kisbaba korom óta nem voltak ilyen pihe-puha talpaim, mint a tegnapi pedikűr óta vannak. (hogy a világoskék körmökről már ne is beszéljek.)
a tegnapi film ugyan nem fog életem legemlékezetesebb filmjei közé tartozni, de hihetetlen (és szomorú), hogy bármikor, bármilyen kontextusban, akár csak futó másodpercek töredékére, ha felbukkan egy jelenet, ahol a szülők szeretik/elfogadjákahibáivalegyütt, habként a tortán mindezt deklarálják is gyermekük felé, szóval hogy ilyenkor azonnal jön az a kurva szívbéli fájdalom és facsarás, aztán keresgélhetek a zsebkendő után. nyilván nem azt várom, hogy a második nászútjukra (eleve abszurd egy kifejezés így a válásuk közepén) szánt pénzből éttermet vegyenek nekem, hogy valóra válhasson az álmom, de legalább abban biztos lehetnék, hogy az avatás után eszünk egyet a tiszteletemre. igenis a tiszteletemre, mert büszkék rám, és nekem annyi a dolgom, hogy egocentrikusan sütkérezzek a büszkeségükben legalább egy átkozott nap egy átkozott délutánjának egyetlen átkozott órájában. kevés megalázóbbat tudok jelenleg elképzelni, mint hogy ehelyett e.nek kell haditervszerűen kipuhatolnia valamelyiküknél, hogy mik a terveik, hogy vannak-e egyáltalán. bennem pedig újra meg újra felmerül kérdés, hogy ha úgyis a barátaim a családom, akkor minek ez a színjáték, és miért, mégis miért van lelkifurdalásom a kötelékek tökéletes hiányától.
azért a sapkadobálós részt várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése