szóval most megpróbáltam. nem stresszelni úgy, nem túldimenzionálni, sőt, nem dimenzionálni egyáltalánse. erre tessék, nesze nekem, kiderül, hogy nem megy. hozzá még elveszett a szerencsém is, mintha csak alá akarna támasztódni a mágikus gondolkodásom, miszerint akkor érdemlem a sorsszerű segítségeket, ha előtte vértizzadva teszek is érte. pedig közben azt érzem, annyira elég. hogy igenis vihogva szeretnék a élni következő hetekben, hogy húgyológia meg congenitalis curvatura, nem pedig ideggyengén rettegve megint. nem kérek több megalázó-igazságtalan vizsgát, nem akarom, hogy érdekeljen. nem akarok hisztérikus lenni. nem akarok boldogtalan. nem akarom a nap huszonnégy órájában kívánni az édességet (de komolyan folyton). szeretném tiszta szívből elengedni az egészet úgy, hogy a legtitkosabb myocardium-foszlánykámban se számítson, hogy négyes vagy ötös (vagy hármas vagy olymindegy).
szeretnék örülni annak, hogy eláztam ma kétszer, és csupagöndör a hajam. szeretnék örülni b.nak, a családomnak, a barátaimnak, a napsütésnek, az esőnek, a szélnek, a szélcsendnek.
szeretnék okosabb lenni. de sokkal és máshogy, mert akkor tudnék (úgy hiszem) ****ni a presztízsre éteri magaslatokról. érezni kéne, nem alibi teng-lengeni lakásról lakásra.
és először életemben öregebbnek is jó lenne lenni. hasraütésszerűen kerek egy hónappal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése