lost in.

az alulnál is alulabb vagyok motiválva (értsd: gyerekgyógyászat). a hétvégén viszont megint elmondhatatlanul sokat kaptam és tanultam, és nem elsősorban a módszerre gondolok most, sokkal életszagúbb ez annál. furcsa, ahogy tökjól érzem magam, kiegyensúlyozódtam és minden, mégis, újra meg újra felmotoszkál bennem az antipátia (féltékenység?), mihelyt jön valaki hozzám hasonlóan domináns (karakteres?) a képbe. monitorozom magam árgus szemekkel, ki idegesít és miért. a szőröskarú-kinyúltpulcsis, mert igénytelen és antinő, és pont azt testesíti meg, ami a leginkább taszít (tehetetlen-szerencsétlenség, az önérvényesítés teljes hiánya). mégis, valahol megnyugtatóbb, mint a némileg stílusosabb, nagyhangú-kihaénnem, mert ki lesz akkor a középpontban, hát jajnekem.

alázatot tanultam most főleg, és hogy rettentő sokat kell még fejlődnöm. normális, hogy van véleményem, hogy van, aki tetszik, és van, aki nem, de az ítélkezésről, az állandó viszonyítgatásról illene lassacskán leszoknom. főleg, mert mocskosul csakmagamról szól, a szívem legmélyén örökre megbúvó kielégítetlenről. talán ha tudatosan tudom (háhá), miért és mennyire kell nekem (m.val ellentétben) a folyamatos dicséret és visszaigazolás, akkor ebben is képes leszek változni (hiszem-ha-látom).

és hálát is tanultam, tiszteletet. és hogy átkozottul nehéz első generációs boldognak lenni, de akkor is meg kell próbálni.

éppen ezért kell megpróbálni.

jepp.

esélylatolgatás.

most, hogy olvastam másblogot, feltöltődött az én vénám is (az írói) megint, zuhanyzás közben jönnek (holmáshol) a mondatok, meg a tankönyvek fölött (pláneholmáshol).

állok a tükör előtt. látom, hogy szépnek kéne magam látnom. egyre egyenesebben húzom a tust a szemem fölött, és vájom a lyukakat a piros övre, egyre beljebb és beljebb. mögé kéne gondolni mindennek valami többet. itt két percen belül fénykép készül, kérjük, hagyják el a tájat. ilyesmit szeretnék írni én is, ehelyett válaszokat ikszelek ötven percben ánégyes lapra. hatvanat.
kéne a lendület, vagy most kéne nem csak percekre elhinnem, ami aztán fényévekre kerül ismét.
nyakamba fújta ma a szoknyát a szél, visítva kapdostam utána, pedig méripoppinsz esernyője helyett használva hol is lehetnék már.

várnilenni.

imádom, egyszerűen imádom az ellenállást, ami meg tud bennem szülődni, ha a fölösleges tárgyaimról van szó.

megyek is mosogatni.

helló traumatológia.

guess what.

szóval most megpróbáltam. nem stresszelni úgy, nem túldimenzionálni, sőt, nem dimenzionálni egyáltalánse. erre tessék, nesze nekem, kiderül, hogy nem megy. hozzá még elveszett a szerencsém is, mintha csak alá akarna támasztódni a mágikus gondolkodásom, miszerint akkor érdemlem a sorsszerű segítségeket, ha előtte vértizzadva teszek is érte. pedig közben azt érzem, annyira elég. hogy igenis vihogva szeretnék a élni következő  hetekben, hogy húgyológia meg congenitalis curvatura, nem pedig ideggyengén rettegve megint. nem kérek több megalázó-igazságtalan vizsgát, nem akarom, hogy érdekeljen. nem akarok hisztérikus lenni. nem akarok boldogtalan. nem akarom a nap huszonnégy órájában kívánni az édességet (de komolyan folyton). szeretném tiszta szívből elengedni az egészet úgy, hogy a legtitkosabb myocardium-foszlánykámban se számítson, hogy négyes vagy ötös (vagy hármas vagy olymindegy). 

szeretnék örülni annak, hogy eláztam ma kétszer, és csupagöndör a hajam. szeretnék örülni b.nak, a családomnak, a barátaimnak, a napsütésnek, az esőnek, a szélnek, a szélcsendnek. 

szeretnék okosabb lenni. de sokkal és máshogy, mert akkor tudnék (úgy hiszem) ****ni a presztízsre éteri magaslatokról. érezni kéne, nem alibi teng-lengeni lakásról lakásra.

és először életemben öregebbnek is jó lenne lenni. hasraütésszerűen kerek egy hónappal. 

such selfish prayers

and i can't get enough. 

olyan furcsa volt ma, ahogy csörgött  folyton a telefonom. azt hiszem, azért nem akartam soha népszerű lenni, mert nem hittem, hogy lehetnék, ha akarnék az lenni. micsoda vallomás, akár változ(tat)hatnék is rajta, csak az a status quo, hogy útközben egészen megszerettem a magamnakvalóságom. nincs is min nyünnyögni, basszameg, mikortól lett vajon, hogy már lecserélni se szeretném magam. szép sunnyogva mikor lettem ennyire kiegyensúlyozott, hát rám se ismerek.

egyébként a csillámos körömlakk annyiradeannyira gyönyörű a napfényben, hogy az urológiakönyvről állandóan elkalandoztatta a tekintetem. veszek is még egy üveggel, pont erre van pénzem, úgy döntöttem.

az viszont se nem boldogságos, se nem vicces, hogy az éjjel megint megpróbáltak betörni az emeletünkön az egyik lakásba (kis túlzással a szomszédban a rendőrség, ójee). e.vel háromnegyed éjjel nem aludtunk utána, naná. ellenben, ha nyerek, reszkessetekbetörők, mert jön yblmiklós, a második.

az ő hangja pedig még mindig a tökéletes.

meg filmekről is régen írtam már. szóval az éhezők viadalát ne nézzétek meg. olvassátok el a könyveket.

májusbuborék.

úgy süvítenek a napok el felettem, a felére sincs kapacitásom, amit valójában szeretnék. nemhogy írni, de olvasni se volt időm blogot, j.ét nyitottam meg ma véletlenül, szégyentelenül vagyok lemaradva. nem akarok feljebb nőni, ha ez azzal jár, hogy továbbredukálódnak a barátságaim (nemhogy email kapcsolattá, de a  nullára) és a elvész az a kevésmaradék komplexitásom is.

most nem is tudom, honnan kezdjem, le vagyok maradva tulajdonképpen önmagamból is. az van mostanság, hogy nagyon szeretek egy csomó embert, állítok családot, sokat, kitalálok végre szakdogatémát (evészavarok terápiái, reményeim szerint családállítással megfűszerezve, juhú!) és enyém a világon a legszimpibb témavezető, megírok egy-két tökéletesen felesleges prae-vizsgaidőszakos vizsgát, elárasztom (nemfinom) fehérborral r. ex-konyháját, veszek pár újabb felesleges, ám annál csinosabb ruhát a h&m-ben, és megyek legyenönismilliomos próbajátékra. amivel kapcsolatban csak annyi a vicces, hogy feltételezem, ezer forduló, míg eljut esetlegtalán a műsorig az ember lánya, mi meg már el is költöttük gyakorlatilag a nyereményt, legyen az bármennyi. és azt hiszem, ennél pontosabb személyleírást sehogy máshogy nem is adhatnék magamról. mindenesetre az lesz, hogy ma este beleásom magam a wikipédiába, mert hol van már az a bohó ifjúság meg az érettségi, és egyébként is, bármit, csak az urológiát ne kelljen, csak még egy picitne.
különben pedig olyan vérmes elhatározásaim vannak, mint hogy idén TÉNYLEG le fogom sz**ni a vizsgákat. az nem megy, persze, amit t. tervez, hogy június közepére szabadul, de felpörgetem én is, és nem lesz reggeltőlestig könyv fölött sírás-rívás meg szociális izoláció meg szerepredukció, de nem ám. ezt is a családállításnak köszönhetem igaziból, mert amióta azt csinálom, érzem, milyen valóban motiváltnak lenni valamiben, nem csupán kötelességtudatból csinálni tökéletesre. ez az ötödév, ezek a tárgyak, istenem, annyira nem érdekelnek, hogy amióta kitaláltuk e.vel, hogy mit szakdogázzak konkrétan, nagyjából csak azon pörgök. meg hogy milyen közös terápiát és kutatást fogunk majd csinálni sok év múlva, juj. szeretek lelkes lenni, arra kellett rájönnöm.
és a nyárra is, annyi minden szuperjó van, megyek majd ide-oda, balatonra j.ékhoz, r.hoz, horvátországba b.tal, németországba talántalán e.vel. addig meg van az okosfüzetemben egy oldal, ahova fel van minden vésve kerek rózsaszín betűkkel, azokat fogom átkaristolni szépen sorban, és büszke leszek magamra, de nagyon.

delirium tremens.

időtlen napok óta nem jutottam a bloghoz, mert van helyette *** beadandó (amúgy jó téma, nem az ő hibája, igazán, csak én vagyok kreatívtalan és a gondolkodástól elszokott), családállítás (ahol újabban szintén kiélhetem a grafomán vénámat, ráadásul még az egóm is hízlalja a máját m. dicséretein), világlátás, inspiráció, frisskeletű nyár, és van persze b.. tulajdonképpen már ezt a mindet sem vagyok képes tisztességesen összeegyeztetni, ami csupán azért kellemetlen, mert, ha őszintén magamba nézek, legjobb számítások szerint is a jövő héten el kéne kezdenem legalább parázni a tanuláson (mert az segít, naná), és nemkevés embernek lógok randival, és szakdoga témát kéne kitalálni-elintézni, pár órára mégiscsak bejárni, olvasni, zongorázni, és hát jaj. 

ennyit tehát a bevezető nyünnyögésről, egy percig sem gondolom ám komolyan, túl jól vagyok ahhoz, azt hiszem, még lázas-torokfájós-enyhénhörgősen is. viszont ápdételni vagyok muszáj, mert közben este lett, pirosbarnára sültem, úsztam b. szerint tizennyolc (szerintem legfeljebb mínuszban ennyi) fokos tóban, ettem sztrapacskát juhtúróval,  minden energiámat beleírtam a megküzdés érett formáiba (amúgy arról szól inkább, hogy mi a különféle stratégiák szerepe a segítő hivatást űzők pályánmaradásában, és a végén egészen belejöttem, de esküszöm, ha még egyszer le kell írnom a személyiségfaktor, illetve a coping szavakat, akkor eret vágok szépcsendben). 

úgyhogy becsszó, fogok írni roadtripről-lelkecskémről mindenfélét, mert szeretnék, tényleg. elöljáróban annyit, hogy kiderült, hogy (1) mégis szeretek utazni, (2) a sör finom, csak jó helyen (és emberrel) kell inni, (3) simán esélyem van milliomossá gazdagodni a világszámmal, miszerint jobbkezes létemre fordítva fogom a kést-villát (ez b.nak az első étkezésünkkor tűnt fel, csak én nem értettem, a knédlit nyelte-e félre, vagy mi a szösz, amiért olyan partra vetetten tátog), (4) onnan lehet tudni, melyikünk műve az adott kép, hogy én még a fényképezőmasinát is fordítva tartom, és másfelé kell forgatni, hogy egyenesbe álljon*, (5) ha lengyel fiúkkal iszol, jobb, ha elfogadod az összes százhatvan kupicát, főleg, ha ott vannak a lelkesen alkoholista magyar fiúk is.

és most akkor, mindenki elmeállapota érdekében elteszem magam holnapra.

*: najóó. meg onnan, hogy az ő fotói nem eszeveszetten ferdék, nem sötétek, nem marad le róluk a fél lényeg, és még szépek is.