a barátságról igaziból már egészen régóta kifejezetten kialakult és konkrét elképzeléseim vannak. nem is a levegőre alapozom őket, hanem például, hogy kapok csokit, amikor szomorú vagyok. vagy hogy több, mint egy órán át tapasztjuk a fülünket a telefonra, és amit valójában nem lehet szavakba önteni, olyankor mégis kimondódik-megértődik, és még ki sem csordultak a könnyeim, de a másik már tudja, hogy sírni fogok. meg amikor azt kapom, hogy számíthatok rá. mert van, amikor az ember ezeregyszázalékra érzi, hogy az nem csak üres izé, amit ilyenkor kényszeresen szoktunk mondani, hogy ha rosszul vagy, hívj nyugodtan, éjjel is, bármikor. hanem igazi.
úgyhogy nekem innentől végképp nem magyarázza be sohasenki, hogy ilyen nem létezik. mert kapásból sorolok hármat, amiből kettő évek óta stabil és kölcsönös, és sajnálom, de ebből a mércéből nemigen fogok már lejjebb adni.
meg nem is szeretnék. és most ennek örülök nagyon.
és hogy a hála. annyira köszönöm, hogy ismerhetem ezt az érzést. ebbe kapaszkodva jutottam el pénteken az ágyból a fürdőszobáig, aztán ki a lakásból, végig az üllőin, lykke li a fülemben, szeretnék én olyan bolond és gátlástalan lenni, mint ő, legalább a jobb napjaimon. és hogy tulajdonképpen boldog vagyok. a legmélyebb szomorúság közepette is képes vagyok boldog lenni, micsoda felismerés.
viszont most inkább hallgassunk zenét, én pedig visszamerülök a new moon-ba, még mielőtt menthetetlenül és arcpirítóan patetikussá válok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése