maciülafűben.

mindig elfelejtem, hogy valójában már egészen régóta blogolok, lassan régimotorosnak számítok én is (körülbelül olyan érzés ez, mint amikor arra döbbenek rá, hogy a most érettségizők és köztem hat [ismétlem, HAT] év van), mégis, valahogy nem gondolok magamra igazi bloggerként. közben persze fogalmam nincs, miben nyilvánul meg szerintem ez az igazibloggerség, úgyhogy most megfogtam magam. viszont kaptam medvedíjat miától, amitől úgy érzem, végleg megindultam a felnőtté válás rögös útján. vagy mintha bevettek volna valami régtől áhított elitcsapatba. portáslánynak, minimum.

vannak ám szabályok is, például, hogy köszönöm szépen, amit egyébként is megtettem volna, mert tényleg örülök, meg mert volt gyerekszobám.

és árulkodni is kell, magamról három dolgot, amit eddig nem, ami picit gondolkodóba ejtett, mert halvány gőzöm nincs, elárultam-e korábban bármit magamról.

azt például, hogy két évvel ezelőttig sziklaszilárd hitem volt, hogy én ugyan sose veszek a lábamra magassarkút, elég nagyra nőttem nélkülük is, különben is hasra esnék a második lépés után. azóta revideáltam magam, és van már egész sok színben, mert irtó csinosak és nőiesek, bár abban most se vagyok biztos, hogy tudok bennük járni. vagy hogy éveken keresztül fantáziáltam arról, hogy az államvizsgára már kisbabával a pocakomban megyek, mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni, ez valahogy része az énképemnek. hát most épp esélytelen nemtudom. végül, hogy sose vettem még vért, nem szúrtam, nem böktem meg senkit, és az első két év anatómián kívül semmiféle emberi testbe/szervbe nem vágtam bele, és erre akkor is büszke vagyok, ha sokak szerint furcsa, és csak legyintenek, hogy áh, pszichiáter. ami egyelőre messze nem vagyok, másfelől pedig abban is biztos vagyok, hogy ez nem a pszichiáterek/pszichiáterjelöltek sajátossága. csak egyszerűen nem fér bele a világképembe az invazívkodás. se semmiféle boncterem, úgyhogy a márciushuszonharmadika ezennel ünnepnappá van nyilvánítva életem naptárában, mert akkor kellett utoljára hallanom azokat a hangokat, és éreznem azokat a szagokat, amiket a nem orvosfélék kedvéért még érintőlegesen se emlegetek.

nem utolsósorban pedig tovább kell adnom nekem is négy valakinek a díjat, elvileg olyanoknak, akiken szoktam jókat nevetni, de eddig mindenki megszegte némileg ezt a szabályt, úgyhogy én is inkább egyszerűen olyanoknak adom, akik szeretném, ha írnának egy ilyet. ez persze nem zárja ki, hogy nevetni is szoktam rajtuk. velük. szóval tessék, kedves

egynő

j.l.s.

agnus

sulemia, ha szeretnétek.

ő a cuki medve, aki a díj, kedvcsinálónak:

eating, sleeping, being happy. körbe-körbe, tetszőleges sorrendben.

nem akarom elkiabálni, de. mehetek családállításokra sajátélményezni, elvileg két hét múlva hétvégén tudok először, ami rossz, mert adjuram,derögtön, viszont addig utánaolvasok még sokat, és onnantól minden hétvégén lesz, ahogy néztem, alkalom. ráadásul annál a nőnél, akit imádok, aki annyira karizmatikus és sugárzó és lehengerlő és stílusos, hogy tulajdonképpen két éve kattogok rá. és ezek szerint még jófej is, mert ezt a lehetőséget kaptam tőle a síró-kétségbeesett levelemre reakcióként, pedig legfeljebb pár nap múlvára reméltem valamiféle vállveregetős választ. most komolyan, merjem ezt elhinni (ezt most úgy kérdezem, mintha lenne bárminemű választásom, mintha nem éltem volna bele magam olyan szinten, hogy még álmodni is vele.)? hogy madarakat lehet velem fogatni, nem elég boldogszárnyaló kifejezés.

ellenben reggel hat ötvenkettőkor azon kaptam magam, hogy a gyomrom korgásának ütemére pislogok. én nem tudom, hogy sikerült ennyire éhesnek lennem zöldhajnalban, pláne, hogy előzőleg este kilenckor tömtem magamba apukám tortájának a negyedét, természetesen a hányingerig eldugaszolva az oesophagusom. netalántán pont azért, hmmm, megfontolandó. de akkor is. egyáltalán, miért voltam én akkor ébren?!?

girls only.

elkövettem azt a szarvas hibát, hogy megnézegettem a mango katalógust, amit e. hozott haza, és óigen, most megint gazdag anorexiás lány szeretnék lenni. pedig az ösztöndíj örömére megajándékoztam magam a ruhával, ami szerintem kivételesen még jobban is áll rajtam, mint a modell lányon, mert már kétszer egy óra napozás után is barnább nemkevés árnyalattal a bőröm. és azt is tudom, hogy átkozottul nincs szükségem több ruhára, mert ami van, annak is csak a töredékét hordom, és félre kéne tenni inkább egyébként is, de mit csináljak, ha egyszer ilyen javíthatatlanul telhetetlen vagyok. nincs mese, több kilométeres körzetben kell elkerülnöm az összes üzletet, elhatároztam ezt már jópár hónapja, és most is csak az a hülye blézer az oka mindennek. amire viszont kivételesen valóban szükségem volt, csak aztán megláttam a virágos szoknyákat, a piros ruhákat, a pöttyös ruhákat, a kék magassarkú, elöl kivágott orrú cipőket, és akkor, ott volt egy pont, amikor eltörött a mécses. és igen, ez az, amiről nálam normálisabb emberek nem beszélnek, pláne nem írnak blogot.

viszont b. tegnapi zsúrja meglepetésszerűen pozitív csalódás volt, egész cukikétéves-szerűen viselkedett (bár valójában én már attól a fellegekben röpködök, ha nem vinnyog hisztérikusan minden tizedik percben, és hajlandó az anyján kívül mással is interakcionálni), én meg sütöttem nekik habos-túróst, és még azt is megálltam, hogy egyek belőle. e. pedig kezd kilábalni a nyavalyájából, holnap húszfok lesz, megtaláltam otthon a graceklinika teljes hetedik évadát, úgyhogy minden a lehető legnagyobb rendben.

intermediate.

juj, most meg olyanok vannak, hogy oktalanul pörgök ezerrel, zsongok még több ezer fokon, a tavaszra fogom épp, ahogy az apátiám szoktam a télre, csak aztán pofára ne essek. hosszas halogatás után megszületett ma a levél, ékes olasz nyelven, annyira szeretnék elmenni innét, csak arra a pár hónapra, meg különben is, gyerekgyógyászat a klinikán, azt inkább, de nemkérem, csak legalább az egyik helyről írjanak vissza kedvescukin. szükségem van rá, szeretném. olaszul viszont rémes, mennyire elfejtettem, az igeidők neve nem jut eszembe, nemhogy használni bármelyiket.

viszont tegnap voltunk e.vel a csarnokban, és felfedeztük a szatírkodás (eddig) egyetlen pozitívumát: háromszáz forintért lehet cserébe kapni retket meg mandarint meg banánt. törzsvendégek leszünk szerintem, főleg, hogy kiürült az aprós pénztárcám végleg, és rettentő hosszú még ez a március. és egyébként is, tetszik ez a háziasszonyszerűség, a sok zöldséggyümölcs, az ázsiai fűszerbolt, a sárgarépa krémleves, amit e. nagymamájának az özönvíz előtti izéjével (nem, nem botmixer, ezt a konyhai szót kivételesen tudom) turmixoltunk össze a harmadik gossip girl-epizód után azon melegében. meg az élet, főleg az tetszik mostanság megint.

most pedig, azt hiszem, belgyógyászat gyakorlat helyett elindulok megszerezni álmaim legújabb ruháját, igen.

a better to love you with.

a barátságról igaziból már egészen régóta kifejezetten kialakult és konkrét elképzeléseim vannak. nem is a levegőre alapozom őket, hanem például, hogy kapok csokit, amikor szomorú vagyok. vagy hogy több, mint egy órán át tapasztjuk a fülünket a telefonra, és amit valójában nem lehet szavakba önteni, olyankor mégis kimondódik-megértődik, és még ki sem csordultak a könnyeim, de a másik már tudja, hogy sírni fogok. meg amikor azt kapom, hogy számíthatok rá. mert van, amikor az ember ezeregyszázalékra érzi, hogy az nem csak üres izé, amit ilyenkor kényszeresen szoktunk mondani, hogy ha rosszul vagy, hívj nyugodtan, éjjel is, bármikor. hanem igazi.

úgyhogy nekem innentől végképp nem magyarázza be sohasenki, hogy ilyen nem létezik. mert kapásból sorolok  hármat, amiből kettő évek óta stabil és kölcsönös, és sajnálom, de ebből a mércéből nemigen fogok már lejjebb adni.

meg nem is szeretnék. és most ennek örülök nagyon.

és hogy a hála. annyira köszönöm, hogy ismerhetem ezt az érzést. ebbe kapaszkodva jutottam el pénteken az ágyból a fürdőszobáig, aztán ki a lakásból, végig az üllőin, lykke li a fülemben, szeretnék én olyan bolond és gátlástalan lenni, mint ő, legalább a jobb napjaimon. és hogy tulajdonképpen boldog vagyok. a legmélyebb szomorúság közepette is képes vagyok boldog lenni, micsoda felismerés.

viszont most inkább hallgassunk zenét, én pedig visszamerülök a new moon-ba, még mielőtt menthetetlenül és arcpirítóan patetikussá válok.

szólt testében a szív,

többé ne félj. befejeztem a héten a mrs. dallowayt, kifejezetten tetszett, csak közbejött a körülöttem lábra kapott szentjohannagimi-láz, és ki kellett próbálnom nekem is (két könyvig jutottam, totally overdosed).

és örülök, hogy nekünk van igazunk (márciusegy=húszfok, éppolyan alaptételem ez, mint hogy a fagyi nem hízlal, mert hideg), és a márciussal beköszöntött az időjárási tavasz. húgom malacpecsenye színűre égett ma a háború és békével a kezében, ami még rendben is van, tekintve, hogy szőke és fehér bőrű, az én pirosas árnyalatom viszont nonszensz. komoly para lehet tényleg ezzel a fránya ózonréteggel, mert pár évvel ezelőttig egész nap perzselődhettem, akkor is csak barnább lettem. most meg itt vagyunk, március harmadika, és kenegethetjük magunkat tejföllel (jójó, túlzok, de akkor is ijesztő).

kikapcsolódásként sütöttünk csokis tekercset, anya pedig buktát. érdekes, hogy nem fogyok, hallatlan.

csütörtökön meg lovagoltam szfinxet és oroszlánt. akartam, hogy elinduljon velünk (b.t bekényszerítettem magam mögé), tunkoltam a tízforintost a szájába, hátha, de megmakacsolta magát a bestia. ettől függetlenül klassz volt, bár disztingválásban továbbra sem állíthatnám, hogy jeleskedem. de volt (a tér másik felén, szerintem), aki nálam is hangosabban nevetett. becsszó. visítás közben hallottam.

megnéztem ma a vonzás szabályait, és végig totális dézsávűm volt, majd a felénél leesett, hogy azért, mert mintha bateman-nek hívták volna az a.val (még hőskorszakunkban, derégisvolt) látott (szintén nyomasztó és enyhén elmebeteg) film főhősét is, ráadásul kísértetiesen ugyanaz az atmoszféra. azóta utánanéztem, amerikai pszichó, és bret easton ellis regényéből készült mindkettő, úgyhogy ha műveltségem hiányos is, a megérzéseim tehetségesek.
és úgy egyébként örülök annak is, hogy ugyan kényszerkommunikálnom kellett cs.val, viszont egyáltalán nem viselt meg, és simán tudok csak a szép dolgainkra visszagondolni. hát ebből tudom, hogy ténylegbiztos tavasz van. végremár.