túladagolás.

sokminden van, és valahogy mégis semmi. szeretnék napokon át hanyattpózban meredni a plafonra, hagyni, hogy arra menjenek a gondolataim, amerre maguktól szeretnének. és közben szeretném azt is, ha lenne még egy hetem az utazásig, hogy találkozhassak mindenkivel rendesen. jó lenne feltöltődni még mielőtt. néha annyira hárítom magamtól, hogy kedden már megyek, hogy az olyan legegyszerűbb dolgokra nem veszem rá magam, mint a repülőjegy kinyomtatása. bár tegnap legalább már írtam listát. mit kell venni, mit kell mindenféleképpen vinni, címlista, akiknek képeslapot küldök majd. volt egy időszakom régen, amikor listamániás voltam én is, mint stéphanie a savanyú uborka csokoládéval főszereplője. most olvastam újra a könyvet, tíz évvel vagyok idősebb, mint az a lány, akivel nemrég még egyidős voltam, és a bőgésig bele tudtam magam képzelni az életébe. 

most pedig oliver sacks-ot olvasok, j. zongoratanárnője ajánlotta a zenebolondokat, hogy nekem való lenne, és tényleg az. könyvekkel fogom telerakni a bőröndöm különben is, megnéztem most, harminckét kiló a limit. a ruhákat pedig összehajtom majd miniatűrré, lesz rá egy éjszakám, aludni úgyse fogok, időm se lenne rá nagyon.

amióta írok, körülbelül huszadjára megy le ez a dal, nem tudom megunni, nem tudok lekattanni róla. persze ezt is valaki hatására hallgatom, ő mutatta, tulajdonképpen nem is akarok leállni vele. legtöbb mindent amúgy is mások miatt csinálok, úgy értem mármint, hogy megnézem az ő kedvenc filmjeiket, elolvasom az ő kedvenc könyveiket, beleszeretek azokba a zenékbe, amiket ők hallgatnak. belebújok az életükbe, fontosak nekem és azt szeretném, ha a részük lehetnék én is. minél több a közös pont, annál jobban kell, hogy szeressenek. 

annyira fogtok hiányozni nekem.

hullámzó balaton.

megint nyaraltam egy rövidet, tulajdonképpen megelégednék én egész nyáron az ilyen hétvégékkel, elmúlt a kamaszkori mindenáron-külföldre sznobizmusom. bár nem is sznobizmus az sem, mert új és más dolgokat látni klassz, de éppolyan klassz elmenni a balatonhoz, hullámozni órákon át, megállás nélkül szívni magamba a napfényt, a szelet, a vizet. ülni a csillagok alatt, megvárni amíg a hold átér a bal oldali fenyőtől egészen a jobb oldali diófáig, érezni, ahogy a fázástól elzsibbadnak az ujjaim a tóban, begörcsöl a lábam, és maradni mégis. barackot szedni a fáról, érezni, ahogy ragad a kezem a gyümölcsöktől, hogy húzódik a bőr a hátamon, a hasamon, a vállamon, minden pórusomban érezni a napot. 

két óra alvás után mondjuk iszonyú volt az első pár óra a kórházban, egészen addig, amíg meg nem érkeztek a betegek, érdekes, onnantól nem érdekelt már a széthasadó fejem, a leragadó szemem. félek, mi lesz velem megint a mindennapos megerősítésem nélkül. persze csak semmi pánik. nyilván megkapom majd cs.tól. 

(győzködte magát bólogatva a lány.)

csak a nyár.

imádom a kórházat, imádom a hőségriadót, imádom érezni, ahogy húzódik a csodabarna (egyelőre kissé vöröses árnyalatú még) bőr a testemen. és pénteken megvolt az idei első budapesti nyári éjszakám, már úgy értem, amikor először éreztem azt, amit kizárólag akkor érez az ember, ha csokilikőrrel és narancsos sörrel megrakottan ül a rakpart lépcsőjén másodmagával, egyszál kisruhában, fázás nélkül, tőle balra a világegyetem legszebb hídjával (szabadság, aki véletlenül nem tudná), körülötte pedig csak a víz és csak a fények. nem sok ennél tökéletesebb dolgot tudok a világon, és komolyan elgondolkodom ilyenkor, a többi évszak mégis mivégre. 

egyszerűen imádom, amikor ennyire szimpla az élet.

dO nOt.

meglepem néha magam is, miket csinálok. főleg a motivációm ismeretlen, közben valahogy elfelejtek rágondolni, utólag pedig magyarázkodás az egész, fikció. valószínű hülyeség ilyeneken agyalogni egyáltalán, talán tényleg csak hagyni kell a dolgokat. menni a maguk útján. menni a magam útján. elemzés nélkül, önmonitorozás nélkül. például ahogy beszálltam ma abba a cabrióba, na azt miért. elvileg boldog vagyok, boldog és foglalt, mit keresek akkor más férfiak mellett. miért nevetek fél oktávval magasabban, miért teszem keresztbe a lábam (fixa ideám, hogy úgy előnyösebb a combomnak), miért keresem a frappáns mondatokat, és miért nem hárítok sokkal jobban a végén. ma utazott el cs., és vissza akartam vágni a tegnapiért, vissza akartam vágni az érzésért, hogy bármit is állít, tulajdonképpen csak a testem számít. meg amiért az egész voltból valójában csak arra volt kíváncsi, hányan próbálkoztak be. attól nő az egója, esküszöm, képtelen vagyok követni a férfihiúság eme logikáját. nekem csak fáj. fáj, hogy azt érzem, nem hozzám, hanem az állítólagos jónőségemhez ragaszkodik. fáj, hogy nem tudom teljesszívvel elhinni, hogy hiányozni fogok (én és nem a szex velem). mennyire vetítem ki magam ebbe az egész sírásrívásba, fogalmam nincs, de azt tudom, hogy egy icipici részem nem bánja most ezt a hónapot külön. és fél attól a másik kettő kizárólagegyütt-től. 

persze addig még rengeteg minden fog történni. nem szeretnék meggondolatlan lenni, viszont vannak dolgok, amiket nagyon is sokszor rágtam át, és ahelyett, hogy automatikusan jönne az elutasítás, megbotránkoztató módon nyitott vagyok. 

most viszont hallgatok inkább szép filmzenéket (a never let me go-nak rachel portman írta, úgyhogy most totálisan rákattantam, olyan szép volt, ma láttam családom nőtagjaival, búfelejtőnek), ha már a voltnak vége, és koncertelvonásom van. utálom különben, hogy minden évben vége van.

najó. muszáj lesz naplót is írnom, elegem van a sejtelmességemből.