megpróbáltam kint hagyni, ha nem is a küszöb előtt, de minimum az előszobában, az orosz fizikakönyv és a német nyelvtan között a polcon. és amikor már egészen elhittem, hogy sikerült, elkezdte mondani mégis a fejemben, mondott mindenféléket, s hogy nem hallgattam rá, végül már csak nyüszített. mint valami kóbor kölyökkutya, pont te hiányoztál ide, gondoltam résnyire nyitott pillákkal. kívül persze csupa mosoly és mégcsupább odaadás voltam, remegett az egész testem a fázástól, nem segített a forró tea sem, amit előtte készített nekem. (hadd hunyjam le a szemeim teljesen, hadd ne kelljen ezt végigasszisztálnom, kérlek, kérlekkérlek.)
annyira végtelen volt, most még utólag se tudtam bemesélni magamnak, hogy nem is volt ez olyan rossz, és hogy mindennek megvan az ára, te döntöttél, kibírod, miért ne bírnád. azért, mert csak.
mert azután a másik után is fel lehetett mosni a sírásommal az egész orléans-i katedrális padlóját, ahol próbáltam megbeszélni az istennel, hogy fog nekem ez még jobban is menni, ez az élet.
hát tessék. hogyne, hogy megy. lehet megnézni, mennyire igazán.
(enyhe öngúny közepette mos belül a sírás, csiklánd, mint a sárbogárdi jolánt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése