átállás.

a legtöbb dolog csak megszokás kérdése, azt hiszem.

7. nap

valaki, aki miatt érdemes élnem.

akiket szeretek.

6. nap

valami, amit reményeim szerint soha nem kell megtennem.

megcsalni valakit. rájönni, hogy engem csalnak meg. kiégni. olyan munkát végezni, amit nem élvezek. alkuból hozzámenni valakihez, csak azért, hogy legyen gyerekem. ott lenni a gyerekem temetésén. akárki temetésén, akit szeretek. felébredni arra, hogy megöregedtem.

5. nap

valami, amit reményeim szerint meg fogok tenni életem során.

noshát. nagy-nagy reményeim szerint egyszer csak vége lesz az egyetemnek, és le fogok diplomázni és orvos leszek és pszichiáter leszek. nem akármilyen, hanem jó. remélem, hogy szeretni és gyógyítani fogok sok embert. azt is remélem, hogy sikerül majd végigcsinálnom a kineziológiát, meg szeretném a családállítást és valami pszichoterápiát is. meg szerelmesnek lenni végre és fehérruhában állni valami tengerparton valaki szemébe nézve. akit majd megtalálok. hamarosan. különben pedig nincsenek túlságosan óriási igényeim. szeretném megélni az anyaságot, szeretnék jó anya lenni. kiadni egy novelláskötetet. meg egy regényt (vagy kettőt). ejtőernyővel ugrani iszonyú magasról és repülni az égben.

4. nap

valami, amit meg kell bocsátanom valakinek.

szerintem elsősorban magamnak kell megbocsátanom. elsősorban nem is az olyan kimondható dolgokat, amiket már leírtam. hanem valahogy az egészet. másfelől pedig azt gondolom, hogy nincs olyan, hogy megbocsátás, itt a földön. hanem elengedés van, és felejtés van. én ezt próbálom.

m.nak azt a több mint egy évvel ezelőttit. t.nak a megbízhatatlanságát. zs.nak magunkat. és magamnak, magamnak, magamnak.

tulajdonképpen én soha nem másokat hibáztatok.

3. nap

valami,amit meg kell bocsátanom önmagamnak.

hogy nem vagyok tökéletes. hogy akármit csinálok, akármilyen vagyok, az sose lesz elég jó önmagamnak. a sértődött büszkeségem. hogy még véletlenül sem hagyom magam huzamosabb ideig boldognak lenni. a gigászi elvárásaim. az olykor (gyakran) fellángoló öngyűlöletem. hogy direkt nem tudom elengedni a múltat. hogy képtelen vagyok nemet mondani, amikor kéne, aztán persze betelik a terézanya-pohár, amikor nem kéne. a társfüggőségem. a skorpiói természetem. az anyám. a félelmetes indulataim, a magányom.

és azt a nyári éjszakát a loire-völgyében.

2. nap

valami, amit szeretek magamban.

hogy a világon a legszebb hivatást választottam. hogy nem elégszem meg azzal, ami van, és igenis próbálok fejlődni, még ha néha az egy lépés előre után kettőt megyek is hátra. van kitartásom és akaraterőm. meg egy icipicit azért a perfekcionizmusom is szeretem. és a bolondságom, ahogy mindig a végletek közt ingadozom, és tudok nagyon boldog (és nagyon szomorú) lenni. szeretem, hogy nem kellenek nagy dolgok ahhoz, hogy két méterrel a föld felett lebegjek, hogy néha elég a szél vagy a napsütés. és merek sírni a metrón, és merek énekelni az utcán. szeretem, hogy tudok ölelni. szeretem, ahogy öltözködöm, szeretem a fiatalságom, szeretem, hogy sokat olvasok és sok filmet megnézek. szeretem, hogy merek más lenni mint mások, hogy tudok igazán felszabadult lenni, hogy beismerem a gyengeségem. szeretem, hogy képes vagyok feltétel nélkül bízni és hinni az emberekben. szeretem, hogy most, ahogy írok, rájöttem, hogy egész sok minden van mégiscsak bennem, ami nem is olyan rossz. 

és szeretem azt a két mélyedést a derekamon hátul. meg a szemeim. meg a kezem. 

1. nap

valami, amit utálok magamban.

mondjuk, hogy pár óránál tovább sose jó az, ami éppen van. hogy kötelezően jön a zuhanás minden vidámboldogságom után. előre beprogramozom magam. aztán ott van a társfüggőségem. a szeretetéhségem. az elismerésfüggőségem. a perfekcionizmusom. hogy nem tudom elengedni a múltat. hogy dédelgetem a sérelmeimet. hogy semmiben nem vagyok kiemelkedő vagy tehetséges, és ezen még folyamatosan nyűglődöm is. hogy ha valami rossz, még direktbe rá is teszek egy lapáttal, mert szenvedni jó, ezt ki ne tudná. hogy néha csakazértse hagyom magam kikecmeregni a magán(y)gödrömből. meg a túlérzékenységem, hát azt nagyon. ahogy annyiszor megsebzek vele másokat, mert igazságtalan vagyok. pedig nem nekik, saját magamnak nem kellek (amit kivetítek mindenkire, ha épp olyanom van). és nagyon indulatos tudok lenni, és gyűlölni is tudok. amire nem vagyok büszke, még ha azzal vigasztalom is magam, hogy ez az ára annak, hogy nagyon tudjak szeretni is. meg minden nagyon látszik az arcomon, főleg a szemeimen, ez jó és rossz is egyben. a rossz része leginkább az, amikor nem is próbálom visszatartani, pedig tisztában vagyok vele, hogy ezzel másokat bántok. utálom, hogy rányomom a bélyegem mások hangulatára. utálom, hogy nem vagyok hajlandó beismerni, hogy nem minden utálatraméltó bennem. utálom, hogy nagy többségben utálom magam. meg a diszfunkcionális attitűdjeimet, amik külön posztot érdemelnének.

(ez egy harmincnapos játék különben, amit valaki más blogján találtam, és megtetszett, úgyhogy most elkezdtem én is.)

unplayed piano.

azt hiszem, nekem valami zenés blog lenne való inkább. agyalni úgyis túlsokat. bár, ha jobban magamba gondolok, számomra a zene is az agyalás egy formája. mert mindig minden aktuálisan hallgatott-szeretett számban van minimum egy sor, ami én vagyok éppen. és akkor azt berakom újra meg újra meg újra (satöbbi), és azt gondolom, ezt most tényleg nem fogom megunni soha, és néha ez a soha valóban eltart hónapokig. például a your ghost vagy a 9 crimes. szerintem ezek már örökre gyönyörűek maradnak. vagy hogy i'm not gonna live for you or die for you or do anything anymore for you. 

és persze if it's so good being free, would you mind telling me why i don't know what to do with myself.

most pedig megyek zongorázni valamit. csak a teljesség kedvéért.

ez most kifejezetten tetszik nekem.

.

tant qu'on n'a pas choisi, tout reste possible.

broken biscuit.

megpróbáltam kint hagyni, ha nem is a küszöb előtt, de minimum az előszobában, az orosz fizikakönyv és a német nyelvtan között a polcon. és amikor már egészen elhittem, hogy sikerült, elkezdte mondani mégis a fejemben, mondott mindenféléket, s hogy nem hallgattam rá, végül már csak nyüszített. mint valami kóbor kölyökkutya, pont te hiányoztál ide, gondoltam résnyire nyitott pillákkal. kívül persze csupa mosoly és mégcsupább odaadás voltam, remegett az egész testem a fázástól, nem segített a forró tea sem, amit előtte készített nekem. (hadd hunyjam le a szemeim teljesen, hadd ne kelljen ezt végigasszisztálnom, kérlek, kérlekkérlek.)

annyira végtelen volt, most még utólag se tudtam bemesélni magamnak, hogy nem is volt ez olyan rossz, és hogy mindennek megvan az ára, te döntöttél, kibírod, miért ne bírnád. azért, mert csak.

mert azután a másik után is fel lehetett mosni a sírásommal az egész orléans-i katedrális padlóját, ahol próbáltam megbeszélni az istennel, hogy fog nekem ez még jobban is menni, ez az élet.

hát tessék. hogyne, hogy megy. lehet megnézni, mennyire igazán.

(enyhe öngúny közepette mos belül a sírás, csiklánd, mint a sárbogárdi jolánt.)

who cares.

két teljes napon át egyetlen szót sem szóltam. annyi ebben a mondatban a tagadás, hogy pusztán az elolvasásától negatív és szomorú leszek, hát még amiért én írtam le. hát még amiért igaz. persze, mi mást várhatnék. idegen vagyok én önmagamnak is. 

rosszat álmodtam megint, valami nagy víz volt benne és számonkérés valami miatt, amit nemjól csináltam. kicsit fáj ilyet álmodni, mert én nagyon szeretném jól csinálni a dolgokat, tulajdonképpen semmit nem szeretnék jobban. ezt hívják megfelelési kényszernek (?). például elkezdtem most olvasni az üveggyöngyjátékot. leginkább a címe tetszett már régóta, azt gondoltam, valami olyasmi lehet, mint az üvegfigurás tennessee williams-dráma, és azt nagyon szeretem, az olyan szomorú és szép (én is szeretnék szomorú és szép lenni, nem pedig csak az első). de már a bevezetőnél elakadtam, egyáltalán nem az a költői valami, amit vártam a csodaszép szóösszetétel alapján (meg hesse nevéhez is mindig a költőiséget társítottam, senki ne kérdezze, milyen indíttatásból, olyasmi lehet ez nálam, mint hogy a zsombor az egy sötét zsák, a klotild pedig egy kövér víziló, a matildával együtt, csak utóbbin nincs főhercegnői tiara, ezúton is elnézést kérek tőlük). hanem afféle utópia, bár legalább nem az ezerkilencszáznyolcvannégyes fajtából, de ezzel ki is fújt a pozitívumok tárháza (persze mások számára ez nyilván nem volt újdonság). röviden: nem tetszik. mégis végig fogom vergődni, mert ilyen vagyok, mert könyvet nem hagyunk félbe, mert olyan híres, mert az alapműveltség része, mert én átlagon felül szeretnék művelt lenni, és mert ebbe beletartozik a varázshegy, a 22-es csapdája és az üveggyöngyjáték is. hát így járnak a kényszeresek.

szeretnék vásárolni, már nagyon, csak még valahogy nem bírok hozzányúlni ahhoz a pénzhez. különben is, ez is csupán kényszeresség. illetve függőség. a. is megmondta anno, le kéne szoknom róla, igaz, szerinte a naplóírásról is le kellett volna szoknom, amiben szintén van némi igazság (mármint hogy egy bizonyos határon túl nem jó az sem), de mégse tudok egyetérteni. úgyhogy marad a napló, marad a vásárlás, maradok én.

annyira csak nem rossz a helyzet. még a könyv is beindulhat. nem szabad az első huszonhárom oldal után ítélni. úristen, hogy tényleg épp ennyi éves vagyok. leszek.