természetesen máris buktam a blogvembert, de mintha tavaly is csak 2-án kezdtem volna, és egyébként is a tegnap a szülinapom, szóval még a szokásosnál is elnézőbb vagyok magammal. épp egyik gyerekem sem igényel, de a hajnali szoptatás után már esélytelen vagyok visszaaludni - mi másra használhatnám ezt az időt, ha nem blogolásra?

éveken át visszafogtam magam, mert valamiért azt gondoltam, hogy nem illik felnőttkorban már, de én nagyon szeretem a szülinapomat. egész héten vártam, és nagyon remélem, hogy á.-ra át tudom majd ragasztani ezt a lelkesedést, pontosabban a lelkesedés szabadságát (j. már most lelkes kisbabának tűnik, ha lehet ilyet mondani, szóval érte nem aggódom). n. hozott hatalmas csillogó állatos lufikat (á. egy gepárdot szánt nekem állítólag, így az az egyik, az a tipikus “annyira csúnya, hogy már szép”-kategória), meg ilyen aranyszínű csodafüggönyt, amit felaggattunk a nappali és a folyosó közé. el tudjátok képzelni, mennyire volt eksztázisban a kétéves.

hogy melyik volt a nap legjobb része, nem tudnám megmondani. a közös puzzle-rakás kora reggel, még pizsamában, a dunaparti kacsaetetés, vagy amikor hirtelen átéreztem, hogy minden, napi szintű mélypontom dacára ez a lehető legcsodásabb élet, amit élhetek. n. pedig olyan levelet írt az ajándékom mellé, hogy ha eszembe jut is, sírok. 

és igen, az elmúlt éjszaka után is meg fogom magamnak engedni az önsajnálatot, de ez teljesen összefér azzal a biztos tudással, hogy nekem a legjobb most.