más gyerekének is van arra egy hetedik érzéke, hogy kizárólag akkor van jól el egyedül váratlanul hosszú ideig, amikor direkt nem kezd bele az illető szülő semmi hosszadalmasabb, hasznos dologba? ellenben amikor - látva, hogy a gyermek teljesen belefeledkezett, kivételesen aktív asszisztencia nélkül egy játékba - elkezdene valamibe ő is belefeledkezni (mondok egy nagyot: rossmannos rendelés), azonnal megjelenik a csemete, hogy “másszunk fel a mamihegyre?” (nem fiktív példa)? 

hétköznapjaim két cirkalmas körkérdésben.

különben pont azzal az egy darab, az enyéimmel hasonló korú kisgyerekes anyuka barátnőmmel értekeztünk a múltkor arról, hogy mennyire esélytelenek vagyunk újabban elintézni bármit. korábban á. alvásidejében gondoltam át a soron következő bevásárlásokat mondjuk, vagy akkor végeztem hosszabb kutatómunkát (ajándékok, ruhák stb.). ennek ugye most eléggé lőttek, mert j. ennek az idősávnak egy részében ébren van, aztán mire őt is elaltatom, nagyjából agyilag zokni vagyok, és még az se jut eszembe, hogy amúgy írtam előre listát a lopott másodperceimben, amit akár elő is vehetnék. a másik opcióm az éjszaka-hajnal lenne, olyankor viszont vagy szintén agyhalott vagyok, vagy túl zaklatott a nehéz éjjel miatt, netán dacoskodom a világgal - nehogymár még olyankor is hasznos legyek! 

ha elő kell vennem mégis valamiért a mobilom úgy, hogy á. látja, mindig elmondom az okát, de néha még így sem tolerálja (érdekelni különösebben nem érdekli, fotókat néha megnézhet rajta ő is, meg kép nélkül hallgattuk már különféle állatok hangját). és tudom, emiatt sokan megköveznének, de néha visszasírom azt az időszakot - kizárólag ebből a szempontból -, amikor még maratoni szoptatásokat tartottam, és közben volt időm napközben szociális életet élni, éjszaka pedig netflixezni. j. szoptatásai alatt fel sem merül a telefonozás, ő teljesen funkcionálisan, étkezésre használ, sőt, ha végzett, még kicsit mérges is tud lenni, hogy jön a tej. á. viszont egy-másfél órát fixen csüngött rajtam (ami az első 3-4 hónapban a nap nagy részét le is fedte), és hát, a köztes időben sem nagyon szeretett nélkülem lenni. és továbbra is azt gondolom, hogy a korábbi életvitelemhez képest az egy brutális ingermegvonás volt, tulajdonképpen egy teljesen természetellenes létforma számomra, és ha nem lett volna telefonom, akkor valószínüleg megkattantam volna kicsit. félre értés ne essék, szerintem is el lehet merülni a kisbabánk tekintetében öt percre, tízre, tizenötre, de az egy óra - számomra - nem valószerű. (pláne, hogy á. amúgy ezt a mutatványt általában csukott szemmel csinálta, eleinte jól meg is tévesztve engem azzal, hogy juhúú, elaludt.)

hogy mit akartam ebből az egészből kihozni? talán csak annyit, hogy rohadt nehéz ez az idei blogvember, mégis nagyon jól esik, hogy kisajtolok magamból időt magamra.