mennyire kellett már egy ilyen este. csend és chaim potok (most épp az ígéretet olvasom, és tökéletesen magába szippant a világa, na ezt nevezem én könyvnek). de főleg a csend.

úgyhogy példátlan módon elhanyagoltam a kötelességeimet (nem agyaltam lánybúcsús dolgokon, nem listáztam, hogy miket kéne holnap beszereznem, nem olvastam utána a sürgősségi pszichiátriás cikkhez anyagoknak, és még csak arrébb sem rúgtam a tegnap szétdobált ruhadarabjaimat). helyette például azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy oltári nagy hülyeség afölött örvendeznem, hogy milyen jó véleménnyel vannak rólam a munkatársaim. teszem azt, a nehéz, feszült helyzetekben azt hiszik, én mindenképpen fogom tudni menedzselni. az én természetemmel, mondják. hátde, milyen az én természetem, kérdem én. ja, hogy kedves vagyok és talpraesett alkalmazkodó (?????????) és bláblá. hátde, mekkora szívás ez, mondom én. hogy akkor most már örökre lehetetlen, hogy kedvetlen, netán talpraesettlen és alkalmazkodóképtelen (netán bláblátlan) legyek? 

mindenesetre csak tanulok én ebből az akut részlegből, és profitálok is. például tökjóban lettünk b.val, és megyünk együtt bánkitó-fesztiválra. ami nyilván szupertitkos, mert így is necces, hogy egyszerre veszünk ki szabadnapot, hát még ha kiderülne, hogy együtt partizunk a nyaralóban.

szóval, pszt, hallgassunk inkább zenét.

megint nyári, hőségriadó idejére ez jut: