az alulnál is alulabb vagyok motiválva (értsd: gyerekgyógyászat). a hétvégén viszont megint elmondhatatlanul sokat kaptam és tanultam, és nem elsősorban a módszerre gondolok most, sokkal életszagúbb ez annál. furcsa, ahogy tökjól érzem magam, kiegyensúlyozódtam és minden, mégis, újra meg újra felmotoszkál bennem az antipátia (féltékenység?), mihelyt jön valaki hozzám hasonlóan domináns (karakteres?) a képbe. monitorozom magam árgus szemekkel, ki idegesít és miért. a szőröskarú-kinyúltpulcsis, mert igénytelen és antinő, és pont azt testesíti meg, ami a leginkább taszít (tehetetlen-szerencsétlenség, az önérvényesítés teljes hiánya). mégis, valahol megnyugtatóbb, mint a némileg stílusosabb, nagyhangú-kihaénnem, mert ki lesz akkor a középpontban, hát jajnekem.
alázatot tanultam most főleg, és hogy rettentő sokat kell még fejlődnöm. normális, hogy van véleményem, hogy van, aki tetszik, és van, aki nem, de az ítélkezésről, az állandó viszonyítgatásról illene lassacskán leszoknom. főleg, mert mocskosul csakmagamról szól, a szívem legmélyén örökre megbúvó kielégítetlenről. talán ha tudatosan tudom (háhá), miért és mennyire kell nekem (m.val ellentétben) a folyamatos dicséret és visszaigazolás, akkor ebben is képes leszek változni (hiszem-ha-látom).
és hálát is tanultam, tiszteletet. és hogy átkozottul nehéz első generációs boldognak lenni, de akkor is meg kell próbálni.
éppen ezért kell megpróbálni.
jepp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése