maciülafűben.

mindig elfelejtem, hogy valójában már egészen régóta blogolok, lassan régimotorosnak számítok én is (körülbelül olyan érzés ez, mint amikor arra döbbenek rá, hogy a most érettségizők és köztem hat [ismétlem, HAT] év van), mégis, valahogy nem gondolok magamra igazi bloggerként. közben persze fogalmam nincs, miben nyilvánul meg szerintem ez az igazibloggerség, úgyhogy most megfogtam magam. viszont kaptam medvedíjat miától, amitől úgy érzem, végleg megindultam a felnőtté válás rögös útján. vagy mintha bevettek volna valami régtől áhított elitcsapatba. portáslánynak, minimum.

vannak ám szabályok is, például, hogy köszönöm szépen, amit egyébként is megtettem volna, mert tényleg örülök, meg mert volt gyerekszobám.

és árulkodni is kell, magamról három dolgot, amit eddig nem, ami picit gondolkodóba ejtett, mert halvány gőzöm nincs, elárultam-e korábban bármit magamról.

azt például, hogy két évvel ezelőttig sziklaszilárd hitem volt, hogy én ugyan sose veszek a lábamra magassarkút, elég nagyra nőttem nélkülük is, különben is hasra esnék a második lépés után. azóta revideáltam magam, és van már egész sok színben, mert irtó csinosak és nőiesek, bár abban most se vagyok biztos, hogy tudok bennük járni. vagy hogy éveken keresztül fantáziáltam arról, hogy az államvizsgára már kisbabával a pocakomban megyek, mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni, ez valahogy része az énképemnek. hát most épp esélytelen nemtudom. végül, hogy sose vettem még vért, nem szúrtam, nem böktem meg senkit, és az első két év anatómián kívül semmiféle emberi testbe/szervbe nem vágtam bele, és erre akkor is büszke vagyok, ha sokak szerint furcsa, és csak legyintenek, hogy áh, pszichiáter. ami egyelőre messze nem vagyok, másfelől pedig abban is biztos vagyok, hogy ez nem a pszichiáterek/pszichiáterjelöltek sajátossága. csak egyszerűen nem fér bele a világképembe az invazívkodás. se semmiféle boncterem, úgyhogy a márciushuszonharmadika ezennel ünnepnappá van nyilvánítva életem naptárában, mert akkor kellett utoljára hallanom azokat a hangokat, és éreznem azokat a szagokat, amiket a nem orvosfélék kedvéért még érintőlegesen se emlegetek.

nem utolsósorban pedig tovább kell adnom nekem is négy valakinek a díjat, elvileg olyanoknak, akiken szoktam jókat nevetni, de eddig mindenki megszegte némileg ezt a szabályt, úgyhogy én is inkább egyszerűen olyanoknak adom, akik szeretném, ha írnának egy ilyet. ez persze nem zárja ki, hogy nevetni is szoktam rajtuk. velük. szóval tessék, kedves

egynő

j.l.s.

agnus

sulemia, ha szeretnétek.

ő a cuki medve, aki a díj, kedvcsinálónak: