little red.

kicsit túl sokszor érzem magam elveszve, azt hiszem. a naplómat visszaolvasva legalábbis erre következtetek, hiába érzem minden alkalommal, hogy sohaígymég. egyszer például ezt írtam, anatómia szigorlat körül lehetett, vagyis az ősidőkben, amikor még szerettem patetikusan fogalmazni (najóó, most is szeretek, csak már kifogyott hozzá az írói vénám). az kéne, hogy az égbolt jöjjön közelebb, ha már én belefolytam ebbe a túlzott mozdulatlanságba. az kéne, hogy szembeálljon valaki végre velem, és megmutassa, hogy nem csupán darabokból állok össze, szem, száj, orr, haj, hanem egészben is van valami értelmem. ilyen lírai voltam én valamikor, és most szomorkodhatnék akár azon is, amiért mennyire ugyanez van még mindig megint, de tulajdonképpen cseppet sem vagyok szomorú. betemetett tegnap a hó mindent, én meg itthon kényeztettem magam filmekkel, könyvekkel, tejszínhabos kakaóval (oké, ez utóbbit kihagyhattam volna, de a tanulás végeztével az élet minden más területén is elszállt az önfegyelmem, kellemetlen). carson mccullers mostantól hivatalosan is belépett a szerelmeim közé, mert a második könyve is nagyon tetszett, amit pedig ma kezdtem el (az esküvői vendég) szintén zseniális. huszonnégy évesen bőven illene már túl lennem a kamaszkoron, mégis, tökéletesen átérzem, amit a főszereplő kislány, talán naplót is ezért támadt kedvem olvasni, nosztalgia a köbön, másra nincs is jelenleg kapacitásom.
a héten az órákat is megnéztem újra, vannak filmek, amiket időről időre megkívánok (mint a gattaca is, vagy a csokoládé meg az élet háza), úgyhogy most megszállt az elhatározás, hogy nekiveselkedjek ismételten a mrs. dalloway-nek. végül is, ami mondatok a filmben elhangzanak, igazán szépek. úgy döntöttem, elviszem ma e.ék lakásába, és akkor aztán nem lesz kibúvó. hacsak nem a paprikatévé.
és ha már a bejegyzés írása közben végig ez szólt, íme. nem is tudtam, hogy van egy ilyen film.