se dobok, se trombiták.

rosszul vagyok most én, nagyon rosszul, túltele ettem magam szokásomhoz híven, aztán most fáj a hasam, folyik kifelé a köldökömön, a füleimen az a temérdek fölöslegesen belémtömött fagylalt meg joghurt. még szerencse, hogy egyik se hizlal, a joghurt köztudottan egészséges, a fagyi meg hideg. és amúgy is rákaptam a spinningre (az úszás után az első sport, amit tényleg szívből képes vagyok élvezni), úgyhogy viszlát, narancsbőr.(!)

nem ilyenekről kéne különben itt irkálni, de megígértem magamnak, hogy most aztán tényleg leülök, nem állapot ez a dokumentálatlanság. csak az van, hogy témám viszont nincs. nem az a rossz, depressziósféle üresség ez most, csak valahogy eltűnnek a napok miközben megyek egyik helyről a másikra, egyik embertől a másikig, és szégyen-gyalázat, de esténként már csak arra a pár órára van szükségem a vacsora után, amikor egymás mellett fekszünk. dögunalom-boldogság. ő három perc alatt bealszik, és minimum a második rem-fázisában jár, mire én is leteszem az épp aktuális könyvet (jelenleg yalom: a schopenhauer-terápia, nem mellesleg zseniális). cserébe reggel rég talpon van, mire én megkockáztatom a rámszáradt nyálcseppek diszkrét letörlését a számszéléről, és ma is meghallgatta a tökéletesen idióta álmom. amiben karácsonyelőtt volt és vásár és tömeges mani- valamint pedikűrözés és mártonnapi ludakat csalogattak haszonleső, némiképp gonosznak tűnő emberek sült libacombokkal (!!) a kezükben, de mi (cs. és én) szabotáltuk őket, mert a karácsony a ludaknál is a szeretet ünnepe. egyszóval minden szuper, még csak a kávéfőzés csodálatos aktusára kéne rávezetnem valamilyen úton-módon. semmiféle önzőség nem beszél belőlem ez ügyben, az ő érdeke is lenne (tovább megyek, elsősorban az övé), hosszú és értékes percekkel lerövidítené ugyanis a reggeli butaságom idejét. persze charlie óta tudjuk, hogy. nyilván.

viszont annyit írtam most az alvásról, hogy kifejezetten megjött hozzá a kedvem. amúgy is legfeljebb arról tudnék még nyafogni, hogy semmi kedvem a sulihoz, nem is járok be, ha nem muszáj. helyette ebédeltem ma indiait e.vel, szabadsághidaztam, elmentem végre a szatyorba (jóhely), behoztam a lemaradásom j. életéből, meg fagyiztunk, itthon pedig beleástam magam a tanatológia rejtelmeibe. blogba biztos nem szabad ilyeneket írni, mégiscsak nyilvános meg minden, de engem mérhetetlenül vonz az eutanázia. 

viszont ezt a témát mégsem most fogom kifejteni, ugyanis sikerült kiöntenem egy pohár vizet az ágyamon. naná, hogy a telefonomra. naná.