a héten kétszer nem szólalt meg/nem hallottam meg az ébresztőmet, a biológiai órám pedig egészen pontosan a referáló kezdetére ütemezi az ébredés pillanatát. 

elmosódott minden, egy merő szmog a kint, a bent. mi az, amit ébren, mi az, amit álmodtam. érzek, gondolok, érzek.

kicsit jobban meglúdbőröztette a mindenféle, emocionalitásra hajlamos szőrszálaimat, kicsit jobban megríkatott ez a videó, mint tegnap a la la land. mondjuk jobban örültem volna, ha mindez nem a pirosmetrón történik, két ládányi ikeacuccal az ölemben.

tegnap ti is éreztétek a tavaszt, vagy már megint csak szórakoznak velem a hormonjaim?

veszélyes műfaj ez az én boldogságom.

aktuálisan ott tartok, hogy reggelente akkurátusan végighallgatom azokat a zenéket, amikről murakami haruki ír a miről beszélek, amikor a futásról beszélek-ben.

jó érzékkel választom ki a legdeprimálóbb filmeket a hétvégére. bár az érdekes, hogy a simon mágus végén most először voltam biztos a hepiendben. legalább olyan biztos, mint korábban a drámában.

egyetlen reményem a ma esti színház.

lélegzetvisszafojtva.

billie holidayről gyerekkoromban azt hittem, férfi, kamaszként pedig légies, karcsú, szőke nőként képzeltem el, hatalmas, zöldesbarna szemekkel. aztán letöltöttem egy csomó albumát, hallgatgattam, próbálgattam magamhoz. valakinek imponálandó, gondolom. aztán elfelejtettem vagy tíz évre, pár hete azonban az álmaimban is az ő hangja énekel.

annyira a földet söpörték már a karácsonyfa ágai, muszáj volt megválnom tőle. a kávé kiömlött, a fenyőtüskék mindenhol, májusig szedegetem majd kifelé a parketta réseiből. tulajdonképpen nem is alszom, nem hagy békén a köhögés. for the rain together, for the wind to sail*, így értek félre, egyszerű, hozzám illesztem a dalszövegeket.

díszek a dobozban, kávéfolt a kanapén, mosógéphang, tűlevél, tűlevél, tűlevél, egy levélnyi köhögéscsillapító (hátha mégis), testvaj, beérkező levelek (1), tűlevél, tűlevél, tűlevél. ezek a tények. 

talán illene tragikusabbnak lennem.

hush now, don't explain.

*: for the rain to gather, for the wind to suck.

"így susog az öreg diófa, s mintha tulajdon szíve szólna."

megtalálom ezt a meseszép idézetet (persze sose írom fel, mi honnan, utánakeresni meg lusta vagyok momentán). megtalálom a réges-régi képet is a kezedről, annak könnyebb utánajárni, csak rá kell kattintani, és ott a dátum, ezt meg nem akarom. talán, hogy azt képzelhessem, tegnap is csinálhattam volna. úsznak az órák, úszik a híd alatt a folyó. nem nagyon szeretném tovább. ne nagyon legyen tovább, hogy ne legyél.

egy nap sem kellet hozzá, és elfelejtettem a saját hangom.

és akkor az univerzum ráadásként meglepett a nem akarok beszélni róla-feliratú tányérommal a reggeli mellé.

mintha tudnék.

(mondjuk ettől a filmtől egyébként sem tudnék szóhoz jutni.)

(tudom, némiképp későn kapok észbe, mentségemre, hogy a farkasordító, jégtáblagyártó mínuszok érkezését svájcban vészeltem át, de szóval ez elképesztően gyönyörű volt ma:)

mindig elkap a röhögés, ha az emberek reflexes suttogással válaszolnak az én suttogásomra, amitől még jobban elkezd fájni a torkom, és még kínosabb hörgések hagyják el a számat beszéd címszó alatt. tehát maradok a suttogásnál. milyen szuper, hogy a szociális életünk nagy része úgyis írásban zajlik. 

a legcukibb amúgy az a skizofrén betegem volt, aki jobbulást kívánt a hangomnak. 

(azért holnap itthon maradok. a többiek idegeire és az én hangszálaimra is ráfér a kímélet.)

(intermezzo)

a leszállás és a felszállás zenéje fontos. 

közötte vannak ezek az elmosódott, lámpafényes esték. persze, lehet csillár is, ha azt szebbnek találod. vagy a maradék ünnepi gyertyák világossága.

a világosság zenéje fontos.

két-három megállón keresztül kitartóan fürkésztem az utastársak arcát, kerestem a bosszankodást, a türelmetlen fintorokat, egyáltalán, bármiféle arra utaló jelet, hogy nem létezik, hogy ez a hév normális menettempója.

hát, nem találtam.

továbbá levont tanulságok:

a hévszag az olyan, mint a mávszag.

budapest közigazgatási határain túl is mindig kell, hogy legyen járművenként legalább egy pállott-alkohol szagú illető.

2 0 1 6 .

azért némi tradíciót igyekszem én is ápolni, ígyhát.

miközben visszaolvastam az évet (semmire nem emlékezni szintén tradíció!), elfogott az érzés, hogy szerintem én minden évemet szeretem/szerettem, már ami a felnőtt életemet illeti. tökmindegy, milyen feneketlen gödrökbe engedtem bele magam időnként, tökmindegy, milyen volt - nemkevésszer - a boldogtalanságom hőfoka, akkor is valahogy jó volt. nem tapsikolom, hogy vissza-vissza, de hát már csak azért sem, mert irtóra kíváncsi vagyok az újra.

a tavalyi volt az első olyan év, amit teljes egészében a saját lakásomban éltem le. túl nagy innovációk nem történtek ugyan, de lett csomó kis dekorációs izém, amitől az az én otthonom, a nemrég elkészült gardrób pedig szinte ötcsillagos hoteli szférákba emelte a komfortérzetemet. az év nagy részében velem lakott n., aztán elment kínába, mindkét felállás tanulságos volt.

idén semmiféle plusz képzést nem csináltam, jobban mondva befejeztem a jungi elméleti szakaszt, de a vizsgát elhalasztom pár évvel. a választott szakmámmal kapcsolatban 2016-ban sem jutottam előbbre, elhivatottságom finoman fogalmazva is ingadozik. az utolsó egy hét különösen gusztustalan gondolatébresztő volt, bár ami a saját rátermettségemet illeti, abban inkább redukálta a kérdőjelek számát.

voltam apukámék esküvőjén, sőt, én zongoráztam alájuk az oltárhoz jegyzőnőhöz vezető úton. apukám életében először kért hangosan bocsánatot tőlem. cs. megkérte e. kezét, a két éve nyáron férjhez ment barátnőmnek pedig már több, mint 10 napos a kisfia. (meglehetősen cukiság.)

kicsit kevesebbet, de festettem pár képet, meg az íráshoz is visszatértem, legalábbis ezzel áltatom magam. azért kreativitásban szeretnék fejlődni 2017-ben. 

aztán elkezdtem tudatosabban élvezni a jó borokat, és csomó szuper helyen gourmet-skodtam, főleg budapesten. tavaly vettem meg életem első nanushka- meg cos-darabjait, amit lehet, hogy hülyep****-ság felsorolni egy évértékelőben, de az  öltözködés mindig is túlzottan az énképem része volt.

megcsömörlésig ugyan sosem sikerül magam kiutazni, de ez ügyben végképp nincs okom panaszra. volt amalfi-part, aztán genf-lausanne, aztán tenerife, és végül ismét egy nagyobb svájci körút. mindegyik csúcsélmény volt, és az összes helyen éreztem azt, hogy ennél boldogabbnak már nem is lehet lenni. volt még nagyon sok zebegény és egy kevés tiszató is, amiknek köszönhetően, némi külső ráhatásra elkezdtem értékelni a saját országom tájait is. (a darules már majdnem felért az amalfinál tengerben-ringatózással.)
2016-ban ültem be a volán mögé hosszú idő után először, és a végén párszor már élveztem is.

és persze a legfontosabbat hagyom a végére. mert hoztam tavasszal-nyáron két eléggé nagy horderejű döntést, és mindkettő fenekestül felforgatta az életem. lett egy kis (jóleső?) üresség, és lett hely új embereknek, akiknek örülök, akikért hálás vagyok. 

és örülök még az olvasókörnek is nagyon, amit szintén tavaly kezdtünk el, örülök azoknak, akiket ott ismertem meg, és örülök, hogy nem csak a közösen olvasott regényekben léteznek hiperokos, elbűvölő nők. örülök a filmeknek, amiket láttam (kivéve talán a bergman-vonalat, ami egy totális tévút volt, bocsi, kedves rajongók), a zenéknek, amiket hallgattam, örülök az újonnan felfedezett íróknak, az art deco-nak.

és naná, hogy örülök 2017-nek is.

hasonló vehemenciával szorult ma össze a torkom, amikor megláttam a máris útszélére rakott fenyőfát, mint amikor gyerekkoromban az ötvennyolc közül valamelyik plüssállatom nem fért be a paplan alá.