először csak a túlélénk mimikáját láttam meg, oké, néztem félre magamban, még egy félbolond, de unom én ezt a tömegközlekedést. láttam a fiút is. hogy vele van, és direkt a másik ajtónál támaszkodik, direkt máshova néz kitartóan. leginkább a metró padlóját tanulmányozta tüzetesen, duzzogó kamasz, biztos ez az apás hétvégéje, a pokolba kívánja az egész világot. aztán találkozott mégis a pillantásuk, az apa túlhirtelen, túlszélesen mosolyodott el, tapintani lehetett a félelmét. tett két bizonytalan kézmozdulatot. oda ülj le, üljünk le, te nem látod, mert a hátad mögött, de elférünk mindketten. a fiú még vállat sem vont, újra elnézett, majd vissza, az apa ottfelejtette az arcán a bocsánatkérő mosolyt. (bocsásd meg, amiért boldog vagyok, hogy rám nézel.)

nekem meg leesett. hogy az jelnyelv volt az előbb. és hogy ha nem néznek rád, akkor várhatsz az örökkévalóságig, de minimum kőbánya-kispest végállomás, kérjük, figyelmeztessék utastársaikat is-ig. és bárkinek jogában áll nem rád nézni, ez milyen lehet, ez a kiszolgáltatottság. (nem is bírtam volna tovább nézni, mégjó, hogy jött a kálvin.)

végül leültek egymás mellé, a fiú akkurátusan ügyelt az emberszéles résre, ami kettejük közt maradt. előkerült egy tic-tacos doboz, az a narancssárga, összefutott a nyál az én számban is, konyhapszichológia. csak az apa evett belőle, kettőt, aztán a fiú visszasüllyesztette a kabátzsebébe, és a kezébe temette az arcát.