nem szeretkezik, nem szeret egymásba így senki, ilyen kétségbeesett tébollyal, ezek a párbeszédek nem hangoznak el. ennyi azúristennélistöbbtonnás súlyú sors nem létezik az egész világon, mint bartis attila egyetlen regényében.

olvasás közben pedig leginkább jókora adag hálát érzek, amiért tíz év alatt mégiscsak változtam.

(merthogy most épp ez vagyok:)

először csak a túlélénk mimikáját láttam meg, oké, néztem félre magamban, még egy félbolond, de unom én ezt a tömegközlekedést. láttam a fiút is. hogy vele van, és direkt a másik ajtónál támaszkodik, direkt máshova néz kitartóan. leginkább a metró padlóját tanulmányozta tüzetesen, duzzogó kamasz, biztos ez az apás hétvégéje, a pokolba kívánja az egész világot. aztán találkozott mégis a pillantásuk, az apa túlhirtelen, túlszélesen mosolyodott el, tapintani lehetett a félelmét. tett két bizonytalan kézmozdulatot. oda ülj le, üljünk le, te nem látod, mert a hátad mögött, de elférünk mindketten. a fiú még vállat sem vont, újra elnézett, majd vissza, az apa ottfelejtette az arcán a bocsánatkérő mosolyt. (bocsásd meg, amiért boldog vagyok, hogy rám nézel.)

nekem meg leesett. hogy az jelnyelv volt az előbb. és hogy ha nem néznek rád, akkor várhatsz az örökkévalóságig, de minimum kőbánya-kispest végállomás, kérjük, figyelmeztessék utastársaikat is-ig. és bárkinek jogában áll nem rád nézni, ez milyen lehet, ez a kiszolgáltatottság. (nem is bírtam volna tovább nézni, mégjó, hogy jött a kálvin.)

végül leültek egymás mellé, a fiú akkurátusan ügyelt az emberszéles résre, ami kettejük közt maradt. előkerült egy tic-tacos doboz, az a narancssárga, összefutott a nyál az én számban is, konyhapszichológia. csak az apa evett belőle, kettőt, aztán a fiú visszasüllyesztette a kabátzsebébe, és a kezébe temette az arcát.

(télvég)

it's getting cold on this island

(i'm sad alone)

the truth is

now i'm looking for you

((or anyone like you))

második szigetkör az idén. két pillanat volt is, amikor épphogy már csak egy hajszál választott el az élvezésétől, aztán az elsőnél kirántottam a fülemből a zenét, a másodiknál meg vége lett.

el sem hiszem, hogy ezen a héten is van hétvége.

gyűlnek a sohatöbbet-ek a padlásomon, és néha tényleg kínos abba is belegondolni, hogy tizenhét évesen felelősségteljesebben viselkedtem ezeregy szempontból. mondjuk akkor nagyjából abból állt az életem, hogy depressziós, túlcizellált novellákat és verseket írtam, igyekeztem akkor leosonni a hűtőhöz, amikor biztos nem találkozom a szüleimmel, a mindennap más szoknyáimmal  kápráztattam el a töritanárnőmet, hogy szeressen, illetve azon agonizáltam, hogy hogyan valljam be az osztályközösségnek (including myself), hogy mégsem vagyok szerelmes p.be és kicsit sem szeretnék járni vele. 

bezzeg most olyan felnőtt problémáim vannak, minthogy negyed kilenckor (!!!) arra kellett ébrednem, hogy az önkormányzatnak sürgős favághatnékja támadt az utcánkban, nyilván szombaton, nyilván korareggel. bosszúból n. nekiállt porszívózni, én meg cukorgolyókat (sugar cookie bites) tömtem magamba, micsoda revans, biztos magukba vannak most szállva.

első megjött-amit-ebayen-rendeltem és első farmerban-megyek-bulizni nap.

szóval erre igyunk!

félnyolc óta festegetek békésen, erre most eszembe jut, hogy ötödik napja nem mostam hajat, közte egy ügyelet, mégiscsak illene, csak legalább kifésülődni fésülődne ki magától, de ettől aztán várhatok bármi konstruktivitást.

aktuális örömforrásaim az evés-gyorsanyagcsere-festés-evés-gyorsanyagcsere pentagonjára vannak leszűkülve. meg is mutatom inkább. (alulról a harmadik a mai.)

a helyzet az, hogy tegnap életemben először jutott eszembe, hogy tulajdonképpen vicces, amiért feldobjuk a nagysminket akkor is, amikor ketten találkozunk lányok. 

azért nyugodt szívvel használtam utána a rúzst, nopara.

(on the floor.)

sem optimizmusként, sem hülyeségként nem definiálom, hogy minden nap bedugom a táskámba a napszemüveget.

most olyan könnyű minden.

(could you be mine?)

(let's feed from the sun.)

ápdét: lemarja-a-gigám szinten édes, de sebaj, mert még az előző bejegyzés írása közben megivott, uszkve öt és fél kortytól bebaszcsiztam. mondjuk a pszichopata kollégáimat még most is pszichopatának gondolom.

most épp betelt a poharacskám azzal, hogy szar fizetésért lapátolom folyamatosan a szart más után. asszertív megoldásként megyek, és megbontom a paraszolvencia-borom (csokit és egyebeket fenntartás nélkül elfogadok - nemelőre, ofkorsz. alkoholt persze általában csak a férfi orvosok kapnak, nekem többségében maradnak a bonbonok, éljen a sztereotíp mentalitás!), úgyse ittam még áfonyásat.

szóljon hozzá mondjuk ez:

egyszerre nyugtat meg és ejt kétségbe a tény, hogy mindig van kinek mondani.

azt akarom hogy hiányozzak

miközben mindenféle múzeumok falán a képeket nézed

amik tudod hogy nekem is tetszenének.

még azelőtt megvolt a hétvégi selbst-élményem, hogy a jungi képzésen megtudtam volna, hogy ezt így is lehet. bittersweet-nek mondanám leginkább, de csak mert magyarul olyan béna, hogy keserédes. 

lefekszem a szőnyegemre, ami negyveniksz nap késéssel végre itt hullámzik a nappalimban, hozzáképzelem a sós víz illatát, és máris tiszta tengerpart az életem. a vizsla is elégedett volt vele, úgyhogy meg van az én lelkem nyugodva.