(portrék.)

szerelmem, mondja a hajamba. aztán, hogy most egy darabig jófiú lesz, és az ittésmostban muszáj is, hogy higgyek neki, különben végképp disszociálok. néz maga elé, néz a tévére, néz rám, néz csukott szemmel, néz sehova. 

néha még mindig felébredek arra, hogy a légzését számolom. 

*

tartja a teáspoharat, előtte a félig tele kancsó. fintorog jobbra-balra, figyeli, hogy figyelem-e. kilencvenhárom éves, az elmúlt egy-két évben kíséret nélkül nem hagyta el a házat, és egyetlen panaszt nem tud mondani. csak hát ezt a fránya teát. ezt ne kéne mindmeginni.

a belvárosban az a jó, hogy elindulok kávéért, és a következő sarkon máris belefuthatok életem első igazi (skizofrén) és saját betegébe, aki néhány kórosnak tűnő vonatkoztatás után meghív magához kávézni. mondjuk sanda gyanúm, hogy szerepelek a téveszmerendszerében (és hogy kevés a négyhetente járó depot), és nyilván ha kevésbé lenne skizofrén, akkor se fogadhatnám el, de akkor is cuki.

ez a dal meg egyazegyben, ahogy én most:

felébredek az ügyeleti csengőhangra, tapogatózom körbe, aztán persze itthon vagyok, a saját ágyamban, és semmi se szól, a szívem viszont úgy dübörög a torkomban, hogy a tamtamdob hozzám képest kutyafüle. 

(fél óra múlva meg arra ébredek, hogy z. írt üzenetet, még a szöveget is tudom. persze álom ez is, csak most már gyorsabban helyre teszem a szívem.)

újabban csupa szexes filmbe botlok, a blue is the warmest colour volt a legszebb, a zenéből pedig ez:

és tegnap volt az ünnepélyes napja, hogy életemben először behelyeztem egy porzsákot a porszívóba. és működött.

meg kimostam a békávébérletemet.

töksok frappáns gondolat szokott a fejemben tolongani, miközben másfél órákat bumlizok a-ból b-be, de most csak az jut eszembe, hogy visszamehetek júliustól az osztályomra (mármint a felvételes részlegre), és szerintem akkor mostantól kéthavonta eljátszom, hogy elmegyek. és kapok tortát, kapok sok léleksimogatást (hiányzol, nélküled nemműködik, gyerevissza, gyerevisszaaaa), aztán elmegyek, aztán visszajövök, és mindenki örül.

szóval ez jó.

van a dresden dolls-nak ez a dala, amit utoljára 17 évesen hallgattam agyon, mégis, egész héten nem tudom kiverni a fejemből, annyira az agyamhoz álló jelenleg. rám kéne rakni egy holtert, és megmérni, mennyit gyorsul a szívem, amikor olyan márkájú kocsit látok, mint az övé. pláne, ha a környéken. (every major street is a minor heart attack.)

persze a lakás még mindig a most-már-igazán-detényleg-kistürelem-mindjárt-kész állapotban van, és ez a helyzet sem tesz túl jót a kardiális státuszomnak, de nézzük a napos oldalát. így legalább lesz időm elmenni az újabb adag megrendelt festékért, befejezni a másik szekrényt, összekreatívkodni az egyéb rendkívül fontos tárgyakat (amfórát aranyra, tükröcskét ezüstre stb.). 

és legalább a kertben készülhetek fel n.a. újabb, rezidensekkel íratott dolgozatára. juhú. meg barnulhatok még csomót. na, ez tényleg juhú.

ebben a vadaskertes gyakorlatban az a csodálatos, hogy annyira diszkomfortos minden szinten az egész, hogy folyamatosan jutalmazgatom magam, amiért mégis kibírom. ami azzal jár, hogy (1) pénzt költök és hízom, (2) pénzt költök, és ugyan nem hízom, de sok pénzt költök. igaz, lett gyönyörűséges arany vans-cipőm meg két tökfölösleges ékszerem a mangóból (egyet fizet, kettőt kap!! - csak szólok) meg haspólócskám a h&m-ből (vajon minek, bár talán sportra motivációnak megteszi).

úgyhogy szerintem az anyagi csődre való tekintettel fogok felmentést kérni.

pláne, hogy

vasárnap

(elvileg)

kész

lesz

a

lakás

!!!

és akkor költözés meg pár dolgot azért mégiscsak kéne vennem, bár lakásavatókat szerintem úgy fogok hirdetni, hogy mindenki hozzon magával még egy széket. meg hagyja is ott, ha lehet. (oké, párna is megteszi. imádom a párnákat.)

ráadásul apukám valóban nekem adja a hűtőnket, szóval alapos kifogás hiányában mostantól kajákat is kénytelen leszek venni.  

hát, izgi.

átfordítottam a naptárt, chagall, ez is még tőle, az első közös élményünk volt a kiállítás, mármint ami nem a kórházi szobájában. persze, ölelkező szerelmespár, meztelen, mi más lenne, nyár van. 

legyen végre már, hogy nem. 

aki esetleg kéne, az se kell igazán. az utcai pillantások nem számítanak, a mellettem lelassítás/megtorpanás sem. barikádokat emelek magam köré, fülhallgatóból és zenéből épített égigérő falakat.

naphosszat szeretnék heverni a melegben, mint a huskykutya az utcánkban. kutyát szeretnék, vagy legalább életet, amibe belefér egy kutya. vagy nem tudom. ha túl sokáig szaglászom az ölemben ülő kisbaba pihepuha porcikáit, kisbabát is szeretnék. 

a vadaskertben az a legrosszabb, hogy nincs rám szükség. én oda nem kellek, nyilván a hiányom azért feltűnne, úgyhogy kelhetek minden hajnalban. hiányzik az osztály. fogaskerék szeretnék lenni a napok folyásában megint. 

the houses of my dreams are always red and pink.