kéthétboldogság, nr. 7.

sétáltunk vissza a haunting castle-ből vizit után a ragyogó napsütésben, és irtóra röhögtünk p.p. reggeli sztoriján, mondtuk a frappáns kis kommentárjainkat, nagyon szeretem ezt a két fickót.

kéthétboldogság, nr. 6.

unalmas vagyok. és szerelmes. de hát ha egyszer ma pont tökéletesen az arcomhoz adaptáltan volt borostás az arca, és jött mellettem biciklivel az első három kilométernél. amiből kifolyólag sokkal gyorsabban futottam persze, mint szoktam, úgyhogy rekordot döntöttem, és elértem a bűvös 14 kilométert is, ami önmagában a legboldogabb pillanat lehetett volna (ha nem a rózsaszín ködben tévelyegnék nonstop). lehet, hogy tényleg lehetséges a félmaraton. basszus.

ha lusta lennék és szerelemmentes akkor egyébként az a pillanat vitte volna a pálmát, amikor realizáltam, hogy (1) ez a város gyönyörű, és én tökbüszke vagyok, hogy itt születtem, (2) hat óra van és hétágra süt a nap, (3) barnultam (!!).

kéthétboldogság, nr. 5.

pedig ma igazán nem szerelmeset akartam írni. de napoztam a szigeten, miután lefutottam 13 kilométert életemben először, szóval eleve dagadtam a büszkeségtől, és épp nosztalgiáztam a tegnapi együtt-napfürdőzésünkről, amikor szólt a csengőhangja, és mondtam, hogy hol vagyok, és mondta, hogy húsz perc múlva ott van. és ott is volt, és csókoltam a biciklizéstől sós száját, és csókolta a futástól sós számat, és közben még le is barnultam egy picikét. kell-e bármi több.

kéthétboldogság, nr. 4.

naná, hogy amikor feküdtünk a fűben a dunaparton, és belefúrta az arcát a vállam öblébe, mert ott a legfinomabb a bőröm. állítólag. aztán azon röhögtünk, de úgy istenigazából istentelenül, hogy szerinte a folyóban kerestem a felettünk berregő repülőt. pedig csak nem tudtam ennél jobban kificamítani a nyakam meg a szemeim.

kéthétboldogság, nr. 3.

kutyagoltunk elfelé a kórházból, jobban mondva én, a mellettem lévő férfi (ex kind-of-páciens) csak kísért, és meséltem, hogy megyek enni egy barátnőmmel, úgysem sikerült ma táplálkoznom, ja de, csokit azért ettem, mire ő előhúzott a kabátzsebéből egy táblával, amit nekem hozott, csak elfelejtette odaadni, és hihetetlen mennyi cukiságot kapok egyébként is minden nap.

kéthétboldogság, nr. 2.

amikor b.zsal ettük a halkakasban a nagyon utószülinapi vacsorámat, és éppen arra kalandoztak a gondolataim, hogy most biztos azon morfondírozik, hogy alkalomadtán felhívjon-e, vagy az már féltékenységnek minősül, és akkor csörgött a telefonom, és elmondta, hogy azon morfondírozott, felhívhat-e, amikor tudja, hogy programom van, és nem akar belekontárkodni (pláne nem féltékeny), és aztán egyszerre mondtuk az sz.betűset is.

kéthétboldogság nr. 1.

kaptam marcipántól (kösziköszi) ezt a játékszerűséget, aminek az a címe, hogy két hét boldogság, és minden nap le kell írni, mi volt az adott napom legboldogabb eseménye vagy pillanata vagy élménye. nem fogom bemásolni a szabályokat, mert (1) szeretek kilógni a sorból, (2) nem szeretem a szabályokat, (3) a felhívás tetszik, de a megfogalmazás, főleg amikor olyanokat leírnak, hogy milyen legyen konkrétan a mondat, és hogy legyen nyelvtanilag helyes, az inkább irritál, (3) nem fogom továbbadni, mert a bloggerek többségének, akiket szeretek és olvasok, továbbra sem illik bele a blogjába az ilyen. szerintem. 

az enyémet viszont úgy képzelem, mint valami átmenet a nem-mém-játszós és a túl-mém-játszós blogok között. és kedvem, is van, mert kíváncsi vagyok, miféle boldogságot hozok ki a napjaimból. majd a 15. napon mesélek, ez is szabály, de ezt betartom.

úgyhogy első nap.

amikor az elnökségi ülésen (mpt) találkoztam a volt orvosi pszichológia gyakorlatvezetőmmel, aki a következő elnök lesz, és aki emlékezett rám négy év távlatából, és tökre megörült, hogy egy tanítványából kolléganő lett. én meg elmondtam neki, hogy töknagy hatással volt rám, és elolvastam azt a könyvet, amit ajánlott anno (az éj szelíd trónján), és ami azóta az egyik nagy kedvencem. 

naigen, ez most kapásból két mondat lett.

ijesztően patetikusan tudok azonosulni john watsonnal, amikor a második évad utolsó részének a legvégén áll sherlock sírjánál, és azt mondja, hogy i was so alone, and i owe you so much. but, please, there's  just one more thing, one more thing, one more miracle, sherlock, for me. don't be dead. would you do that just for me? just stop it. stop this.

persze, nyilván senki nem halt meg. nem is tervez meghalni senki. de azt hiszem, én is so alone voltam, és owe him so much, tehát jogtalan bármilyen dolog, bármilyen csoda könyörgése. mégis. mert, kurvaélet, most már érzem, milyen nem egyedül lenni. és nem fogok bírni újra. és nem fogok akarni bírni újra.

siettünk tegnap a müpa felé, meglehetős késésben, naná, hogy minden elment az orrunk előtt. egyszerre megállt mégis, maga felé fordított a vállaimnál fogva. és úgy nézett rám, hogy két dolgot mondhatott volna csak. hogy legyél a feleségem. (és az is lettem volna.) vagy, hogy legyen akkor most vége. az elsőben nyomós akadályt képeznek a körülmények, a másodikat pedig nem mertem megvárni (mert mi van, ugye, ha nem tévedek), levettem inkább helyette a magassarkút, nyargaltunk tovább. 

bárcsak elhagytam volna a fél pár cipőm. bárcsak megtalálta volna, és aztán megtalálna engem is, és boldogan élnénk, míg a halál el nem.

ott vagyok (már megint), ahol a part szakad. kérlekszépen, hadd tudjak jól kívánni.

kávét a hűtőbe, tejesdobozt a mikróba. nem is értem, miért gondoltam, hogy ha magamtól felébredek nyolc előtt, attól már ki is vagyok pihenve.

és ma van a hivatalos tavasz első napja. meg a nemhivatalos együttlétünk három hónap + első napja. és mindjárt megyünk reggelizni és egész nap együtt leszünk. és péntek van.

szóval akár be is rakhattam volna a kávét a hűtőbe, a tejesdobozt a mikróba.

a nap dala pedig más tollaival való ékeskedés (köszi, agnus), amit nem szoktam, de most ellenállhatatlan, mert hosszú idő óta ez az első, amit úgy istenigazából kedvem támadt agyonhallgatni:

tök kiegyensúlyozott vagyok. meg elégedett. az egyetlen zavaró tényező az idillben az érzés, hogy tök kiegyensúlyozott vagyok meg elégedett, hát hogy van ehhez pofám. hogy van pofám jól lenni, amikor leszívnak a betegeim, mindjárt mentőznöm kell, mindjárt április lesz és megint ügyelnem kell, cupidóm nyila a lehető legrosszabb férfit találta el, nem elég a fizetésem, az ösztöndíjról meg két hónapja hallgatnak mélyen, és azt sem biztos, hogy tudom, mikor miért kell benyomni a kuplungot vezetés közben. én nem tűröm a bizonytalanságot, én nem bírom a kontroll-nélküliséget, akkor mégis miezittkérem. 

állítólag okosan kezelem. éretten. lehet, hogy ennyi történt? 

megértem?

így jár, aki már megint azt hiszi, hogy napelemmel működik, és az ügyelet után, másfél hónap sporttalanság után két kört fut a margitszigeten. naná, hogy ugyanazzal a szintidővel, mint amikor minden másnap lefutotta ugyanezt a távot. a hülye napfényevő libája.

féltizenegytől pedig senki ne merészkedjen az europark környékére. volán lesz a kezemben.

úgy ottfelejtettem magam, hogy egyszerre felkapcsoltak felettem a hídon a fények, ujjaim meg a korláthoz fagyva. már megint ez a túlcsordultság. már megint ahonnan egyre hirtelenebbül zuhanok.

soha nem lehetek abban biztos, hogy elégszer mondom. nyilván, hogy szeretlek.

túlszeretlek.

van képed, hogy fájjon, amiért más kocsijával teszem meg azt a száztíz métert a bejáratig.

túlszeretsz.

van bátorságom, hogy elhiggyem, amit látsz. 

és most végre néztem filmet is, szóval ha ilyen is lehet egy gyerek, akkor kérek szépen mégis. különben ebben sem tudok dűlőre jutni. bár feltehetően előbb-utóbb a hormonjaim felülírják az önzőséget. kapuzárási pánik satöbbi.

harmadik hete, hogy maximum fél hétvégém van, biztos lehet így is élni, csak kedvem nincs hozzá.

nem érdekelnek a blogok mostanság (tisztelet a nagyjából három kivételnek), általános közöny van, magam sem érdeklem magam, tavaszi fáradtság, biztosan. persze, ez alól is vannak óráknyi kivételek, de ahhoz a rakpart kell, a duna, a napsütés, az ibériai sonka, a rosé, a próbafülke, a csíkos ruha, de ahhoz ő kell. 

soha szebb nem leszek, mint veled.