afterlife.

ja, és már megint lemaradtam a blog születésnapjáról, pedig hát direkt igyekeztem az eszembe vésni előtte. mert szoktam olyat csinálni, hogy összehasonlítok a naplómban meg a blogon napokat (vagy hónapokat), hogy melyik évben mi volt. (baromira ráérek, igen. bár ehhez jellemzően akkor jön meg a gusztusom, ha épp szigorlatra kell készülni vagy vizsgaidőszak van.) és most ezt pont 27-én játszottam el, és gondoltam, hogy micsoda mázli, hogy most ezt észrevettem, így majd írhatok szombaton. aztán lehasználtak családállításon, aztán pizzátrendeltem, aztán mostam, aztán teregettem, aztán konyhát takarítottam, aztán vacogtam a kanapén, aztán vártam r.t (és vacogtam a kanapén), aztán jött r. (és vacogtunk a kanapén), aztán aludni kellett.

egyébként meg valószínűleg jobb is, ha inkább nem realizálom nagy fenékkerítések közepette, hogy három éve írok ide. ez már majdhogynem blogveteránság.

(prámprám.)

azon gondolkodtam tegnap a reggeli rituáléim közben, ha nekem kéne naplót írnom a literán.

illetve inkább azon gondolkodtam, hogy milyen lenne olyan embernek lenni, akit megkérnek, hogy írjon naplót a literán. (jó.) j. tette ki a face-n, és hogy ilyet tudnék én is. sőt, mégilyet.
vagy hogy ez is azok közé a tevékenységek közé tartozik, amiket remekül és frappánsan meg tudok csinálni gondolati síkon, mert úgyse kerül rá(m) sor. (valószínűleg igen.) vagy hogy biztos csalnék. nem is azt a napomat írnám meg, sőt, nem is egy napot, hanem minimum egy hetet csalnék össze egy nappá, kábé azalatt történik velem bármi (jóesetben).
vagy hogy még frappánsabb lennék, és dalcímekből írnám. hogy everybody but me, így kezdem (az összes reggelt, az összes délutánt, az összes estét). aztán jön, hogy j'aime pas l'amour. ami nem is igaz, mert előző nap az állításbeli szerepemben is j'aimeltem, nagyonis. viszont a cinikus, az vicces. legalábbis én a picit szomorú, picit keserű, önmagát olykor kifigurázó, magányából cinizmust gyártó nőket szeretem. fene se kíváncsi a boldog, kétgyerekes családanyák naplójára. (ez sem igaz, csak frappáns megint, beleillik a profilba.) utána magical és fuori dal mondo (kívül a világból [a gugli szerint ki ebből a világból, avagy mennyei], ez meg csodásan rímel az elsőre, milyen menő vagyok már, pedig randomra van állítva a lejátszási listám). welldone.
egyébként meg mostam arcot és fogat, a kávés bögrére viszont nem jutott időm. és ott vannak még a tegnapi pizzaszeletelő kések is, rendelt pizzát főztem megint, ami főleg szégyenteljes. bár ha szeretném, ebből is faraghatok életérzést. vagy stílust. welldone, again.

ma hirtelen még banki ügyintézőnek lenni is kecsegtetőnek tűnt: holnap lesz az első munkanapom, igen. ha lenne pénzem utána újrarakatni, szívem szerint magamra húznám a parketta összes lécét, ideiglenes búvóhelyül. halálos betegséget imitálni mégiscsak ildomtalan lenne.

(most mondjam, hogy épp az szól, hogy poison?)

awakenings.

írtam cikket, írtam emaileket. beleszerettem a vintage-ba, a pinterest-be (véglegesen addikt lettem). hazacipeltem többkiló paradicsomot és tejet, a galériára pedig a nyári cipőket, elkezdtem a dobozolást. mostam arcot, hajat, tányért, jénait. megvártam, amíg eláll az eső. 

ó, boldog alkotói napok, ó.

flame trees.

egyszerű jószág az én lelkem, elég neki a napfény meg a szépúj sötétkék körmök (meg a közelgő glamournapok, allright, allright). utolsó napok láblógatása, helló. 

(az utánába nem gondolok bele, nem vagyok hajlandó pánikot kelteni - marad a glamour-horoszkóp és az őszi sminktrend [nem mintha érdekelne, macskára festem a szemeim úgyis].)

cate blanchett-rajongó lettem újra (a notes on a scandal óta imádom), tökéletes blue jasmine volt, egyszerre taszító és ölelnivaló, szétesett és gyönyörű. előtte meg a little fish-ben láttam, ami lehetne egy újabb drogos film, de nem az. nem is tudom, mikor kötött le utoljára annyira egy viszonylag kevés történésről szóló, kevés szálon futó film, mint az. 

woodyallenista nem vagyok, főleg, mert van egy koncepció a fejemben, hogy milyenek a woody allen-filmek (mint az annie hall, mondjuk, ami egyáltalán nem tetszett, vagy a belső terek, ami viszont tetszett). és se ez a blue jasmine, se a match point, se a vicky christina barcelona, se az éjfélkor párizsban nem woody-s eszerint a koncepció szerint (ellenben mindet nagyon szeretem). a rómának szeretettelt tegnap néztem meg léleksimogatónak, az valahol félúton van az én szubjektív mércém szerint (és nem volt rossz sem, de nem hiszem, hogy rákívánnék még egyszer). 

most meg rájöttem, hogy töksok filmjét láttam ahhoz képest, hogy azt hiszem, nem is szeretem (a férfit látok álmaidbant is, ami egy kalap sz**, meg a jónevű senkit is, de azt még gyerekként és nem emlékszem).

és azt is hiszem, hogy azért lett ilyen hirtelen írhatnékom, mert teregetni kéne helyette meg cikket írni a szombatiról, ha már olyan nagy volt a szám, hogy újságíróskodni szeretnék.

ez volt a legszebb a little fish-ben. persze, hogy megint a zene. persze, hogy megint azok a hülye szavak:

a szeretetről

szuperlatívuszokban nyilatkozni

kamikaze-dolog.

mégis az vagy nekem

ami magamnak nem

vagyok

(akiért megéri).

állítólag ilyet nem lehet

(kamikaze-dolog).

járok is analízisbe

tíz hónapja 

és három hete.

autumn sun.

három nappal ezelőtt leültem egy stégre, direkt a pad legszélére. hogy takarjon el a nád, hogy hozzám tudjon érni, ahogy fúj a szél. nem értettem, miért kell sírnom. azért kellett. 

megszámolhatatlanadik alkalommal láttam magam kívülről. egy filmben most én lennék a szerelmi csalódása feldolgozásának céljából a természet lágy ölére menekült lány. aki, ha megjelenik a falu boltjában, elhallgatnak a pletykák, mert ki kell találni, kifiaborja. napszemüveg mögé rejtettem az idegen szemeim, bedugtam a füleim zenével. és titokban nagyon reméltem, hogy összetévesztenek valami álruhás színésznővel.

persze, megint nem egy filmben vagyok, és lassan egy éve, hogy szakítottam. legalább egy jó kis szerelmi csalódás, legalább egy értelmes bömbölés, az történne végremár.

évről évre lelkemre veszem az őszt ahelyett, hogy írnék róla egy szép dalt, mondjuk.

ilyenekre gondolok.

játékszirénazaj.

el kéne már döntenem. hogy mi akkor most a szép.

a két böhömnyi neszesszert csurig kitöltő csodasmink vagy az álánatúr.

(minek vágyni, ha úgysem tudom, mire való.)

meg a padokon ülő, ijesztő nőkről is szoktam gondolkodni. hogy vajon milyen volt az életük az ijesztő nőség előtt, a padokon ülés előtt. 

(mert félek, hogy se vágyban, se irigységben, se magányban nem más.)

árad, mint a hétszentség.

(a futásról)

nem tudom, hogy a hátborzongatóan darthveder-szerű légzési technikámnak köszönhetően kialakuló masszív hypoxia miatt-e, de tegnap megint a tetőmtől a talpamig futkozott rajtam a hideg, úgy nagyjából a nyolcadik kilométertől a végéig. és ettől valami nagyon paradox módon elkezdtem magam jól érezni. és lefutottam két kört a szigeten, egészen pontosan ötvennyolc perc alatt. és tekintve, hogy az előző heti egy darabot (meg a bánki kettőt) leszámítva, kedden kezdtem el futni egy év írdésmondd nullasport után, szerintem megvan bennem a potenciál a tavaszi félmaratonra. egyedül. nem tudom, miért ilyen fontos ez most, de az. 

meg azon szoktam gondolkodni, hogy mégis ki ez a rengeteg ember délelőttönként a szigeten, mindenki októberben kezd csak el dolgozni? vagy mindenki szabadságon van, és ennyire rémaktívan tölti? mert azért többségében nem a nyugdíjas korosztály képviselteti magát, és nem is az egyetemisták, ezt már kifigyeltem a sasszememmel. bár néha olyan szálkás bácsik robognak el mellettem, hogy kénytelen vagyok lesütni a szemem a szégyentől.

az első fizetésemnek* eddig nagyjából a dupláját költöttem el gondolati síkon, és most felkerültek a listára a futócipő meg egyéb kellékek is. mert életemben talán először (kivéve persze a váciutcai zarát, ahol folyamatosan egy szardarabnak érzem magam) érezhetem magam jogosan toprongyosnak.
ez az össznépi futás pedig minden prekoncepciómat felülmúlóan katartikus volt. a legjobban az olasz néni-bácsi turistacsoport tetszett, akik olyan lelkes bravi! bravi!-kiáltásokkal álltak valahol a balaton utca környékén, amilyenre mi, magyarok sose leszünk képesek. nonszensz módon kellett sírnom szinte végig, mert szentimentális hülye, az vagyok. és nagyon szép ez az együtt.
azóta itthon fetrengek a kanapén, és nem bírom abbahagyni a cerbona meg a snickers meg a chips magamba tömködését. még jó, hogy a nyolcvanhatodik csoki felbontása előtt két perccel állapítottam meg a képeken, hogy dzsízösz, a combom.
íme a fotografikus dokumentáció (szigorúan comb-mentesen):

*: amiről még fogalmam nincs, hogy mennyi lesz, de vélhetően nem lövök túlzottan mellé, ha azt mondom, hogy egyessel fog kezdődni, és közelebb lesz a százhoz, mint a kétszázhoz. (jupijé.)

relatív meztelenség.

(fokozatok)

zene nélkül.

átfutás a margitszigeti munkásosztagok között.

átfutás zene nélkül a margitszigeti munkásosztagok között.

továbbadós mémes nosztalgikus nemblog.

marcipánördögtől kaptam, akinek meg is köszönöm szépen. főleg, mert a lassan teljes homályba vesző gimis évekre emlékeztet, akkor volt divatjuk ezeknek a továbbküldős én-játékoknak.

úgyhogy:

1. kinek a tehetségét irigylem a legjobban.

nem irigylem senkitől, csak szeretnék én is olyat, szeretnék én is úgy.
családállítani, mint m., ez alap. csak akkor szeretném csinálni, ha tudom majd úgy, mint ő.
írni, mint a zetor leila vagy a harper lee.
zenét szerezni és zongorázni, mint ludovico einaudi vagy philip glass.
szépnek lenni, mint natalie portman vagy meryl streep (tudom, ez nem tehetség kérdése).
énekelni, mint antonia vai.
nyújtani a pizzatésztát, mint a tegnapi séffiú.
példákul.

2. melyik a kedvenc könyvem, és miért.

sose értettem a kedvences kérdéseket, pláne nem szeretem őket. mert nincs. vagy csak éppen aktuális van. mint most a ne bántsátok. mert szép, mert tökéletesen van megírva, mert vicces, mert szomorú, mert örökérvényű és fontos dolgokról szól, mert letehetetlen és bárhányszor újra elővehető. olvassátok el.

3. ha újraélhetném életem egyetlen pillanatát, melyik lenne az.

túl sok fajta pillanat van, nem kell őket ismételgetni, amondó vagyok. de ha mégsem bújok ki a válaszadás alól, akkor van azért több katarzisom is.
amikor nyolcszázezer már biztos volt a milliomosban, és akkor járt le az adásidő, és még volt egy telefonos segítségem. és bementünk az öltözőmbe e.vel, és képtelenség volt abbahagyni az egymás nyakában ugrálást meg visítozást.
amikor első nap mentem el futni bánkon, és az utolsó percet végigsprinteltem, és utána az az indokolatlan sírás.
akármikor, amikor sétálok és észreveszem, hogy mennyire gyönyörű ez a város.
amikor tegnap lefutottam a vasárnapi távomat, de nem volt hol megállnom nyújtani, úgyhogy futottam tovább, és tényleg minden maradékomat beleadtam, na és közben, ahogy futkosott rajtam a borzongás (íme, két példa, hogy futni jó. felírom gyorsan máshova is, hogy tunya időszakaimban is emlékezzek).
amikor cs.val anno egy filmes haverjánál voltunk, és hozzákuporodtam a kanapén, és nagyon pár voltunk, olyan giccses, amerikai filmes pár (egyébként vicces, hogy utólag ő is azt a momentumot emelte ki mindig, hogy na az a lány, az volt a szerelmes énem).

4. mi az a téma, amiről nem szeretek beszélni.
semmi ilyen nem jut eszembe. de mondjuk nem szeretek a pszichiátriáról beszélni olyanokkal, akiknek közük ugyan nincs hozzá ("akkor te most pszichológus vagy?"), prekoncepciójuk és előítéletük viszont annál több.

5. mi az a tulajdonság, amit leginkább kedvelek a másik nemben.
váhh. hogy nem nők.

6. ki volt az, aki a legjobban elkapta a lényegemet, és mit mondott pontosan.
ha tudnám, mi a lényegem, akkor már írtam volna egy teljes müllerpéter-életművet, o.nórát laza csuklómozdulattal ütve ki a slágerlisták éléről. de többen mondták a királylányságot, és amennyiben a királylányok kicsit el vannak varázsolva, gyakrabban néznek felfelé, mint a lábuk elé, hisznek a szőke barna, olajosszemű hercegben, valamint szeretik a szép holmikat, akkor van benne valami. a zongoratanárnőm egyszer azt mondta, hogy szerinte én nagyon szeretném, ha mindenki szeretne, ez szintén telitalálat, és jelentős mértékben meghatározza, ha nem is tudatosan, a működésem. vagy m., aki szerint nem stimmel a képem meg a hangom, pedig ideje lenne ráncba szednem magam. mellesleg, ezt még télen mondta, és azóta lelkesen dolgozom az összhangon.

7. melyik a kedvenc idézetem.
mármegintezakedvencezés. ha a versek számítanak, akkor az apokrif vagy a négysoros. ha nem, akkor most épp az equus-ból, amit már bemásoltam ide. vagy a gattaca vége (maybe i'm not leaving. maybe i'm going home, meg ami előtte van). vagy ami az esküvői szövegem lesz, ha lesz:

ma indulok veled utamon. ahová mégy, oda megyek én is. ahol megállsz, megállok én is. amikor alszol, én is alszom. amikor felkelsz, én is felkelek. hangod hangzásában töltöm napjaimat, kezed érintésében éjszakáimat. és nem állhat közénk senki sem.

(erről beszéltem, amikor a királylányságot emlegettem. mert hogy szerintem ez lehet igaz.)

8. mi a legértékesebb tulajdonom.
eszmeileg a zongorám. amúgy, felteszem, a gép.

9. hiszek-e a halál utáni életben.
nagy értelmetlenség lenne, ha nem milliónyi életünk lenne, és jönnénk vissza újat tanulni, mindig másik testben. ha ez halál utáni életnek számít, akkor igen, hiszek. az örök vadászmezőket,a mennyországpoklot már gyerekként sem tudtam elképzelni.

10. ha más hivatást kellene választanom, mi lenne az.
ha most a magasztos értelmezés szerinti hivatásról (és nem foglalkozásról) van szó, akkor ezzel a személyiséggel esélyem nincs másra, mint megint csak orvosnak lenni. de zongoraművész vagy író nagyon szívesen lennék. ha meg teljesen elrugaszkodom a valóságtól, akkor írhatnék akár útikönyveket is, természetesen úgy, hogy a kiadó megfinanszírozza a világjárásomat. vagy lehetnék ételkritikus. vagy űrhajós. vagy kutyatenyésztő. vagy cukrász.

és akkor klassz lenne, ha kitöltené mondjuk j.l.s., mert rég játszottunk már ilyet, és mert tudom, hogy értelmetlen időtöltést te is ezerörömmel, bármikor. és ivory-nak is örülnék, mert kíváncsi vagyok rád nagyon, hogy mit írnál.

wicked witch of the west.

megkaptam az állást, ami szerettem volna.

megkaptam az egy hónap plusz-nyarat, amit szerettem volna.

lefutjuk hármas váltóban a félmaratont, amit majd egyedül szeretnék egyszer, viszont tekintve az évi edzési frekvenciám, ez egy nemrossz kezdőlépés.

néha félek. hogy valójában túl könnyű én lenni.