ésismét.

meghallgatásra találtak fohászaim, és finom belga csokit kaptam (épp tömöm magamba, hadd nőjön, aminek nőnie kell), ugyanakkor még mindig hüledezem, hogy tényleg vette a fáradtságot, hogy megkeressen, pedig becsületszavamra rendesen eldugtam magam. persze egy másik nénit nem úsztam meg, hiába vetettem be ezúttal sokkal erőteljesebb ellenkezésáradatot. azt meg mégse lehet (pechemre), hogy kifussak a kórteremből úgyseérutol-alapon, bárhogy diktálná ezt a szívem meg a lábam. g. persze nem ért, nem érti a kínlódásom, neki nincsenek ilyen problémái, tulajdonképpen irigyelhetném is. de én inkább szégyellem magam, biztos próbálkozhatnék ügyesebben, nyomatékosabban. anyukám mondjuk azt mondta tegnap, tényleg sértő lenne nem elfogadni (amit a nénik is mindig mondanak a tukmálós körök közben), és hogy ő nem hiszi, hogy nekem azért adnák, mert azt hiszik, azért vagyok kedves, hogy adjanak, és elvárom, hogy honoráljanak. és ő és j. is egyetértettek abban (egymástól függetlenül), hogy nem célozhatok valaminek a visszautasítására, aminek az esetleges adására előtte nem céloztak. már ha ez így érthető. hátnemtudom, mindenesetre én ma is bőgve jöttem el. és az a bajom, hogy már most az van, hogy nem merek annyiszor bemenni érdeklődni a betegeink hogyléte felől, ahányszor a habitusom szerint mennék, mert mi van ha azt hiszik, azért csinálom. meg hát ha elkerülöm a cuki szívemcsücske néniket, akkor adni se tudnak, logikus.

najó. lezárom a témában való nyünnyögéseim, mielőtt túlságosan belemelegednék. úgy döntöttem most különben, hogy jövő héten, ha lesz alkalmas pillanat, akkor megbeszélem valamelyik fődokimmal, úgy érzem, életbevágó lenne. majd ápdételek.

j.val pedig moziztunk végre, reality volt a film címe, eléggé elgondolkodtató. meg az is elgondolkodtató, hogy bezárják a kino-t (mikor én még alig szoktam meg, hogy nem a szindbádba megyek), háthovajutezazország.

hála & egészségügy.

nem tudom, hol kezdjem, mert igaziból megbeszélni lenne jó valaki olyannal, aki átélte, aki tanácsot adhatna, hogyan kell jól működni ezekben a helyzetekben, de persze nem hiszem, hogy túl sok orvos szeretne velem erről eszmét cserélni. semmi nagy dráma, másnak biztos meg se kottyan, de ez nekem ma nagyon fájt, a tegnapinál is jobban. mostanában (ld. előző bejegyzés) úgy látszik, tényleg ilyen gyomorszájon-vágósan érnek amúgy is az érzések, úgyhogy jó negyedóráig erős kétségeim voltak, hogy valaha is képes leszek metróra szállni. 

egyrészt vannak az elveim, tényleg vannak. például arról, hogy az embereknek ne kelljen a jó (kedves, odafigyelő, személyre szabott, intelligens) ellátásért fizetniük. pontosabban, ne kelljen azt érezniük, hogy ezért fizetni kell. másrészt én tényleg imádom ezt csinálni, és szívből vagyok kedves. én szeretem a betegeket, érdekel, amit mesélnek az anginájuk történetén kívül is, és eszembe sem jut, hogy ők azt gondolják, ezért nekem valami jár. mert mellesleg nem is jár, mert ez olyan, mint valaki orvosi hibából elkövetett halálát kifizetni, hogyan is lehetne emberéletet, emberséget pénzben. és oké, hagyom a doktornőzést, mert valahogy szólítaniuk kell, de általában lefektetem a tényeket, hogy legfeljebb majdnemdoktornő vagyok. és én azt szeretném, ha mindig lenne annyi pénzem a munkámból, hogy ne kelljen elfogadnom. hogy ne fogadjam el, és hogy ne kelljen aztán disszociálnom, miközben mégis abból a párezer forintból rendelem meg a vacsorámat. én nem akarom ezt a kognitív disszonanciát, basszameg, minden porcikámmal érzem, hogy tönkre fogok menni bele.

szóval én ezt a nénit tényleg szívemből kedveltem, és nyilván, hogy megnyugtattam és leültem mellé, amikor láttam, hogy fél. igaziból ijesztő fényt vet az egészségügyre, ha ennyire nem magától értetődő ez a fajta bánásmód, mert rendben, egy főorvos ambulanciás meg intenzíves meg kitudjamilyen párhuzamos működéseibe lehet, hogy (munkaidőben) nem fér bele, de azért csak nem mindenki főorvos. viaskodtam magammal picit, amikor láttam a lányát beszállni a liftbe, hogy most akkor odamenjek-e, de felelősnek éreztem magam érte. ráadásul tudtam, hogy a főorvos már elment (kivételesen, mert amúgy ügyelet utáni napon is estig, ami egy másik vicc), és mégse menjenek már úgy el, hogy a néni kezébe oda lett adva a záró, és biztos el is lett mondva, csak mégis vannak formaságok meg udvariasság, amire azok az orvosok, akikkel én dolgozom követendő módon adnak. úgyhogy mindenfajta egyéb szándék nélkül odamentem, és elmagyaráztam a helyzetet, teendőket, a néni cuki volt, mert már előtte, amikor elköszöntem tőle mondta, hogy mindenkinek mesélni fogja a kedvességem, és most felíratta a nevem egy cetlire, ez még úgy rendben is volt. aztán a lánya elkezdte kérdezni, hogy bent leszek-e másnap, én mondtam, hogy naná, semmi lógás, mire ő, hogy akkor találkozunk, mert most hirtelen kellett jönnie, és nem volt idő, bláblá. én meg mint egy ötéves sóbálvány, ahelyett, hogy elkezdtem volna szépfinoman ellenkezni, hogy tisztázzam, ha arra megy ki a játék, amire gondolom, hogy kimegy, akkor erre semmi szükség, szóval csak álltam ott feneketlen zavaromban, tehetetlenül, gyanútlanul, aztán már csak lefagyva. 

azóta már persze kitaláltam a megfelelő mondatokat a visszautasításra (mert muszáj visszautasítanom, ha tényleg), a szomorúság utáni dühömben falba tudtam volna verni azt az okos fejem. igaziból abban reménykedem, ezt mondtam e.nek is, hogy (1) nem jön végül be, vagy nem talál meg, mert valójában másik emeleten vagyok, (2) csokit hoz vagy virágot vagy kisautót, komolyan, bármit, csak pénzt ne.

pedig amúgy olyan szuper lenne, és annyira boldoggá tesz az egész. miért nem evidens, hogy elég nekem a szavakból sugárzó visszaigazolás, hogy nem távoznak rossz szájízzel? miért nem evidens, hogy igaziból én vagyok hálás?

people.

pusztán gyermeki berögződésből - remélem - néha azért tud még, de rémisztően fájni, hogy apa nem jön haza. belémdöfődik a zsigeri fájdalom, amiről a szép regények szólnak, és nem lehet mást tenni, mint ténylegesen összegörnyedni bele. kipréselődnek a könnycseppek, naná, különben is, újabban hullámokban érnek el az aprócseprő gyászok, figyelem magam erősen, mitől szorul épp maroknyira a tüdőm, hogy lélegezni se, mitől az az újabb ütés gyomorszájnál, aztán csak szorítom magam, szorítom magamhoz.
azt hiszem, a héten először jutottunk el igazán hozzám a terápiában, meg kell mondjam, ez az önismeret sem tartozik éppenséggel a fájdalommentes hobbik közé. aztán a tegnap. amikor életemben először sírtam a lelkifurdalástól, amiért az van anyámmal, ami. és hogy én egyáltalán nem akarok már ilyen lenni, komolyan nem, miért ragadtam akkor itt.
furák ezek az emberi izék. itt van például t., aki felől mindig éreztem, a legnagyobb barátnőség idején is, hogy a lelke mélyén inkább utál vagy féltékeny vagy mifene, aztán most mégis fáj az a vehemencia, ahogy kibújt a szög a zsákból. minden nap van az a pár pillanat, amikor benne van az ujjaimban a válasz, a revans, a kontra-fikázás, mert miért csak én legyek belátó megint. de örülök, hogy hallgatok. és örülök, hogy nekem van tükröm, nem is egy. tulajdonképpen azt gyászolom, hogy beengedtem valakit, aki nem volt méltó. hogy nem a késések miatt csalódtam, nem is az utolsó pillanatos lemondások miatt. hanem, hogy (és ahogy) visszaélt a bizalmammal.
nem vagyok igazán felnőtt, az is kiderült megint, amiért vállalhatatlan szárnyakat kaptam j. büszke örömétől, amikor fehérköpenyesen ölelgettem kedden a kórházban. attól tartok, egy nagyjából másfél évtizeddel korábbi élményt szeretnék folyton bepótolni. a kitűnő bizonyítványokkor kellett volna ezt éreznem, a hangversenyek után, amikor botladoztam le a színpadról. az igazság viszont az, hogy köszönöm a mostanit.
és mielőtt belemerülnék bella és edward szerelmébe, a szokásos címadó:

szívügyek.

hogy adjak-e valaki olyan kritikájára, akinek a véleményére sohasemmikor. elég interessante, ahogy működöm, mert akié meg számít, a pozitívat véletlenül se fogadnám el. bár újabban mégis mintha szárnyakat kapnék. 

olvasok szép blogokat, és irigykedem. hogy másoknak nem feltétlen múlt el az írói vénája a nagy (fél)felnőtté válás közben, és az orvosira se foghatom, mert némethlászló, ugye, meg csehov. tényleg, újra kéne olvasni az irgalmat (sose tudtam, hogyan kell ragozni egy ilyen című könyvet, de hogy irgalom-ot, az ezerszázalék, hogy nem stimmel). és még vagy száz másikat is újra, többezret meg el, ismét egy megoldhatatlanság.

és hogy hozzá kéne szokni valahogy a halálhoz is. hogy vannak betegek, akik betegek. milyen lehet, amikor bezárják a mellkasod, vagy kihúzzák a katétert egyetlen mozdulat nélkül. milyen lehet haldokolni.

paranormal.

én nem értem, hogy látszódhat ennyire a csokoládééhség, de ma az egyik beteg korrumpált egy szelet nápolyis bocicsokival. hogy mit akar elérni, rejtély, mert nem a mi betegünk, és semmit nem tudok róla, de második reggelinek mindenképpen tökéletes volt. aztán olyan is van, hogy vasárnap nem bírtam közlekedési eszközre szállni, ezért a "csak egy megállót sétálok fejet szellőztetni"-ből az lett az állítások után, hogy elgyalogoltam a budagyöngyétől a nyugatiig. annyira sok volt ez a hétvége (is), hogy képtelenség lett volna azonnal elviselni, ahogy ismeretlenek másznak bele az aurámba, még ráadásnak. szóval már majdnem a nyugatinál voltam, amikor láttam, egy vén szivart meg egy jóval fiatalabb, ordenárészőke nőt az egyik zebránál. váltott a lámpa, a nő elindult, a bácsi meg gyökkettővel utána, hajlott hát, kalap a fején, és a szatyrokon kívül az egyik karján egy gyanúsan női táska. filmbéli, nevetséges jelenet volt, és nekem az villant be, ahogy messziről megakadt rajtuk a szemem, hogy ez tuti tpg.. aki egy anatómus professzor volt még az ősidőkből (szószerint), ott állt a használaton kívüli, szintén őskövület jaguárja az intézet parkolójában nonstop, járni már akkor is alig tudott, de még mindig csorgatta a nyálát a hamvas kislányokra. és tényleg ő volt, megnéztem a szemem sarkából, ahogy elhaladtam mellettük. a nő aztán lassított, hátrafordult, de azért kevés ennél megalázóbb szituációt tudok elképzelni. aztán, már újpesten, láttam egy pasit, aki a játszótér, nagyjából százötven méter (bár inkább sokat mondok) összkerületű gumirészén futott. kénytelen voltam megállni a zimankóban, mert először nem akartam elhinni, de frankón, ott rótta egymás után a köröket. nagy az isten állatkertje, nemvéletlen mondja m. mindig. 

meg az is rémfurcsa nekem, hogy a régikedvenc dokijaim előadták tegnap, amikor lementem én is ebédelni g.ral hozzájuk az ötödikre, hogy milyen jó, hogy megint itt vagyok, amilyen energiabomba vagyok, és folytonragyogó. nagyon más mozit nézhetnek, a cukik. bár azt meg kell hagyni, hogy tényleg minden percét élvezem, és már megint lelkes vagyok ezt az egész orvosságot illetően.

és, ha már ennyi hülyeséget összehordtam, íme a legőrültebb két nő, a leggyönyörűbb zenével:

na megyek, megírok két állítást, mert volt egy nő, akinek a terapeutája is ott volt, és elkérte az anyagát, hogy tudjanak vele dolgozni, mire mások is vérszemet kaptak, én meg nyilván, hogy mindenkinek mindent. szerencsére úgyse írtam egy betűt se a szakdogához azóta, hadd nyomasszon kicsit mégjobban.

open palms.

az úgy volt, hogy ma mentünk volna richtergyárat nézni - ingyen ebédelni orvosmódra, ezért felkeltem zöldhajnalban, és megcsináltam magam csinosra, aztán a dokinéni belecsúszott egy kocsiba, úgyhogy amíg ő papírokat töltött ki valahol budán, addig én vettem vanilla lattét a starbucksban, és élveztem a hóemberes papírpoharat, a sznobságot, az újkabátom, a napsütést. kiültem a kedvenc rakpartos helyemre, amíg nem nyitnak a boltok (pulcsi-projekt, váhhh), és egy órán keresztül csak ültem ott, és énekeltem, időnként növeltem a vízszintet némi könycseppekkel, és valahogy annyira szép volt újra az élet. néztem a hidat és az eget felettem, a város legszebb házait a túlparton, a hullámokat, a hajókat, a hullámokat megint. arra gondoltam, t.val volt ez a törzshelyünk, mennyit ültünk itt, amikor még azt hittem, a barátom, és aztán, amikor eljátszottam, hogy azt hiszem, a barátom. utána arra gondoltam, hogy ha már az egómnak se fáj, amiért nem köszöntött fel születésnapomon, egyszerűen csak, sok más dologhoz hasonlóan, felháborít, akkor mire fel törődöm bármennyit is a látszattal. és arra gondoltam, soha többet nem akarok törődni semmilyen látszattal. sírás közben nevettem magamon, ideje lenne nem önsajnálni tovább, mégis meddig dédelgessem a szüleim okozta mindenféle tüskéket. 

a szikrázó sugarak közt gazdagnak éreztem magam picit én is, ennek örömére megint elköltöttem egy csomó pénzt nemtéli cuccokra, kiakasztó ez az impulzivitás, a világ minden kincséért meg nem válnék tőle. felfedeztem a boltot, amit m. javasolt, és tényleg zseniális, ajánlom mindenkinek. az a neve, hogy gardrób (királyutca 42.), és mangós meg zarás meg mégmenőbb dolgokat lehet venni három-négyezer forintért (én két elegáns egyberuhát meg egy pufikabátot meg egy gyűrűt vettem tizennégyért), van rengeteg kabát és táska és cipő, és tényleg minden. 

és már csak azzal hadd dicsekedjek el, hogy tegnap voltam konzultálni túryferinél, átolvastuk a megírt szakdoga-részt, és azt mondta, hogy jól írok nagyon, nem is javítottunk át szinte semmit. az viszont már biztos, hogy eposzi hosszúságú lesz a nagymű, tekintve, hogy csak az előszó+elméleti bevezető tizennyolc oldal, és akkor hol van még a lényeg. fog szeretni az opponensem, de még mennyire.

na megyek, befejezem a szekrényem téliesítését, némileg időszerűnek érzem kipaterolni a kivágott hátú ruhákat a gardróbba. legyen már nyár.

csak fölfelé.

na, ez egyszer írok, amíg van reális esély arra, hogy írjak ténylegmár az utazásról. mert mindig akarok, csak aztán folyton felülkerekedik a lelkivonal, az az én profilom, hiába. de jóvolt, szépvolt, ismét rájöttem, mennyire szeretek világot látni, és mennyimennyi helyet kéne még megnéznem.

odafelé megaludtunk veronában, aztán másnap néztünk picit várost, kóstoltunk sajtokat, vettünk zseniálisan fűszerezett aszalt paradicsomot és olajbogyót, fotózkodtunk júlia házánál, szóval megvoltak a kötelező körök. és lehet, hogy elfogult vagyok, de ezek a külföldiek annyival szebbek. nem a vonásaik, hanem valahogy a kisugárzásuk teszi őket széppé, nyilván. mindenesetre ezeket az olasz hatvan-hetvenes nőket elnézve, akik ott shoppingoltak a kis utcácskákban, egyáltalán nem azok az enyhén depresszív gondolatok jutottak az eszembe, amik itthon a kékmetrón szoktak. de komolyan, nekik még a nyanyataliga is jól áll. úgyhogy új életcélom (az öregségemre bácsi akarok lenni, mert a nénik sokkal morcosabbak helyett): ha megöregszem, külföldi néni szeretnék lenni.

lyon pedig gyönyörű, még esőben is tetszett a vieux-lyon, n. übercukin készült, volt városnézős terv minden napra (illetve hétfőn a par-dieu nevű elképzelhetetlenül hatalmas bevásárlóközpontba küldött el minket, amíg ő az egyetemen volt), meg hogy mikor mit eszünk, és macaronos tortát is kaptam vénülésem alkalmából. a saját elvetélt macaron-készítésünket inkább nem részletezem, de egyszer akkor is sikerülni fog,. azért remélem, hogy n. csinál habostúróst a franciáknak, mert sandra és barátnői óvatlanul megkóstolták a nagy művet (hiába dugtam el, szerintem kiszagolták), és én azóta azon hisztizek, hogy most biztos azt hiszik, hogy nem tudunk sütni, pedig de.

és persze eddig is értettem, miért hívja n. sandrát a francia anyukájának, és miért nincs honvágya (ahogy nekem se soha, except irán), de látva a körülményeket, ez egy normális és kiegyensúlyozott lelkiéletet élő családból jövő lánynál is adekvát reakció lenne. második új életcélom, hogy egyszer reprodukáljam azt a gyönyörűséges konyhát, meg egyáltalán, ezt az életet.

m. ruhaadományainak köszönhetően nem fáztam egy percre sem, nagyondurva érzés volt, komolyan. ma is az ő egyik pulcsiját vettem fel, és rá kellett jönnöm, hogy amióta magamat öltöztetem, most először élem át, hogy hideg van, és nem fázom. ráadásul még mocsokjó ízlése is van, azt a lila kabátot, hát nem mondom, hogy nem nyúlnám le. meg még kávét is kaptam hozzá termoszban az útra, vicces, amikor kvázi idegenek gondoskodnak rólam, ez volt a legjobb szülinapi ajándékom idén, pedig nem is tudta, hogy szülinapom van (vagy épp ezért). holnap el is megyek a helyekre, amiket ajánlott ruhátnézni, úgyis alig költöttem valamit a nyereményből eddig (háhá).

tök meghatott különben ma, hogy amikor a klinikára mentem be e.ért, mert mentünk utána ikeázni, neki meg herczegfalvis gyakorlata volt, és dumáltam a nővérekkel, amíg vártam rá, hogy itt vannak ezek a nullát kereső, hulla fáradt nők, és mégis, mindenféle irigység nélkül kérdezik, hogy elköltöttem-e már a "milliókat", és szívből örülnek, amikor mesélem, hogy most jöttem meg franciaországból, és szívből dicsérnek, amiért jól nézek ki megint (szerintük, mert szerintem malacra hizlaltam magam ismét).

ezt a dalt pedig az út legvégén hallottuk j.val, irtóhelyes a szövege meg minden:

mert megszületni és vizsgázni jó.

ez most annyira tetszett, amit isolde ír a jól-vizsgázásról, hogy muszáj linkelnem. nem érdekel, hogy verona, meg szerelemvárosa, és nekem minden bizonnyal buliznom kéne az éjszakában, seprűs-füstös szempillájú olaszokat felszedve, de legalábbis nem egy blogbejegyzéssel lerombolva az esetleges imidzsem. mert mire hazaérek, tutira elfelejteném, pedig szeretnék elbüszkélkedni, hogy (az öltözködést kivéve, mert abból nem tudok lejjebb adni - kivéve a sminktelen gyerekszigorlatot) én egy az egyben az utasítások szerint szoktam eljárni. úgyhogy most már biztos, hogy nem az eszemnek köszönhetem a hatodévet, hanem kizárólag a stratégai zsenimnek.

hát, éljen a negyedévszázad és az őszi táj .