szottyadtra áztattam minden egyes (porci-porci-)porcikám a kádban, ahonnan már csak a gyertyafény, a vörösbor és a férfi hiányzott a tökéletességhez, viszont levendulaillat és zongorazene volt bőven. azon gondolkodtam, miközben elmerültem a különféle hullámokban, hogy amilyen zenékbe így (fél)felnőtt fejjel szeretek bele, vajon megmaradnak-e már örökre. mert minden korszakomban azt gondolom, míg a halál el nem választ, mégis, hiába kedvelem például tori amost most is, rég nem váltja ki belőlem azt az inspiráló borzongást, mint tizenhat-hét éves koromban. mondjuk azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is eljöjjön az a pillanat, hogy ez a zene ne indítson el bennem semmiféle érzést. azért ilyenkor meglehetősen utálom, amiért nem tudok már zongorázni kicsit sem.
és igen, eljátszhatom, hogy a kezem valaki más keze. megsimogathatom a hajam, hozzáérhetek a mellemhez, de megszakítani ezt az állandó belső monológot legfeljebb másodpercekre tudom. és ez még nagyon kevés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése