prámprámprám.

furcsa énjeim törnek néha elő, az már biztos. alapvetően azt feltételezem magamról, utálok intézkedni, aztán most mégis teljesen pozitív pörgésben vagyok (minden idegbetegség ellenére), mert tárgyfelvétel, és telefonálgatás és fészbúkonegyeztetés és újfélév mégiscsak. közben mintha nem is a szünet, hanem az életem utolsó hete következne, megy a napok szervezése, mintha minden ellenkezésem ellenére mégis számítana, mennyi ember vesz körül. mármint úgy igazán, mert azért valójában mélyebb ez a sima körbevételemnél. 

szóval este könnyederkölcsök e.vel meg spenótos fincsiség, holnap t., holnapután lehet, hogy m.val kávézom, most írt rám épp, és még annyi mindenki van, r. is, remélem, jön a héten pestre, és korizni is kéne megint, mert előző héten olyan szuper volt j.val, és süt a nap, és tegnap volt abigél is, és tulajdonképpen éppen ezektől a felszíni kicsiségektől lett kedvem most megint ehhez az egészhez, aki vagyok.

intellektuális blöff.

szottyadtra áztattam minden egyes (porci-porci-)porcikám a kádban, ahonnan már csak a gyertyafény, a vörösbor és a férfi hiányzott a tökéletességhez, viszont levendulaillat és zongorazene volt bőven. azon gondolkodtam, miközben elmerültem a különféle hullámokban, hogy amilyen zenékbe így (fél)felnőtt fejjel szeretek bele, vajon megmaradnak-e már örökre. mert minden korszakomban azt gondolom, míg a halál el nem választ, mégis, hiába kedvelem például tori amost most is, rég nem váltja ki belőlem azt az inspiráló borzongást, mint tizenhat-hét éves koromban. mondjuk azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is eljöjjön az a pillanat, hogy ez a zene ne indítson el bennem semmiféle érzést. azért ilyenkor meglehetősen utálom, amiért nem tudok már zongorázni kicsit sem.

és igen, eljátszhatom, hogy a kezem valaki más keze. megsimogathatom a hajam, hozzáérhetek a mellemhez, de megszakítani ezt az állandó belső monológot legfeljebb másodpercekre tudom. és ez még nagyon kevés.

flying.

talán csak képzelem, de egyre később kezd el sötétedni délutánonként. talán csak képzelem, de jól érzem magam a bőrömben. ha mernék nagy szavakkal dobálózni, akár boldog is lehetnék, különösebb ok nélkül, és mégis. j.nak a múltkor úgy definiáltam ezt az állapotomat, hogy amikor annyira csodaszép minden, hogy túlragyogok a testem határain,  és képes vagyok igazán adni, sőt, tulajdonképpen ilyenkor csak adni vagyok képes. és amikor olyan anikóféle módon szépnek látok mindent és mindenkit, vagy talán pont a nemszépségével együtt tökéletesnek. mint ma a buszon azt a bolond alkoholistát (vagy fordítva?), aki megállt velem szemben, mozdulni se tudtam a hatalmas szatyor miatt, amit a lábam közt egyensúlyoztam, és onnantól hazáig nekem beszélt. egy szót nem hallottam belőle, zene volt a füleimben, de nem hiszem, hogy ez számított volna. miután leszálltam, ő leült, folytatta vigyorokkal és legyintésekkel megtűzdelt monológját az ablaknak, én pedig azon gondolkodtam, vajon most megint csupán úgy viselkedtem, mintha az életem egy állandó film lenne, vagy tényleg én vagyok a lány piros ruhában, piros kabáttal, aki zavarodott félrefordulás helyett belenéz a másik szemébe. azt nem tudom, milyen volt a tekintetem, az övé hol tébolyult, hol dühös, hol huncut, hol egyszerűen csak részeg. tetszett, amikor a szarkalábak összefutottak a szeme sarkában, eszembe juttatta philippe szemeit (igen, tegnap megint megnéztem az intouchables-t), françois cluzet most az új szerelmünk e.vel.

életem jelenleg két legfontosabb embere közt ültem tegnap a moziban, és valójában el sem tudok képzelni ennél  fantasztikusabbat. a legviccesebb, amikor driss az éneklő germán fán röhög tiszta szívéből az operában, a leggyönyörűbb pedig, amikor elviszi philippe-et a tengerhez, kitolja a teraszra, és ahogy akkor felnéz rá, hát azt a pillanatot ki kéne merevíteni, vagy visszajátszani százezerszer. tízes skálán mennyire önző, hogy azt szeretném, egyszer majd rám is nézzen valaki ilyen mérhetetlen hálával? 

tulajdonképpen nagyon sokszor szeretném.

ma éreztem magam először igazán felszabadultnak, mintha nem is csak kísértem volna e.t a szigorlatra, tisztára a magaméként éltem át, és mostanra könnyebbültem csak meg. persze nem a sikerében kételkedtem (biztos voltam az ötösben, de legalább egymással ne csináljuk ezt a hajmeresztő 'jaj, neked úúúgyis ötös lesz, te mindig ötöst kapsz'-dolgot, úgyhogy inkább nem hangoztattam), inkább azt volt iszonyú látni, amit művelt magával. kívülről bizonyára ugyanezt lehetett látni rajtam is annyiszormár, de olyankor nem tehetetlen külső szemlélő vagyok, hanem hisztérikus, és az azért némi különbség. jó lenne kitalálni valami receptet önmagunk ellen, de világmegváltás helyett egyelőre megelégedtünk egy istenifincsi ebéddel a menzában (kivételesen nem sütőtökkrémlevest ettem), fél évadnyi gossip girl-el (túl is adagoltam magam egy időre intrikából, az tuti), és este a mozival (a mai takarító-félmaratont nem sorolnám inkább ide - még egy érv, amiért gazdagnak kell lennünk, hogy lehessen bejárónőnk).

fura picit itthon újra, de igyekszem pozitív maradni. holnap rendet rakok a ruhásszekrényben, ma pedig megveszem a jegyünket párizsba, nagyobb volumenű tervekre jelenleg nincs is szükségem.

kis, boldog kortyokkal.

imádom az ilyen kísérteties pillanatokat, amikor valami kósza megérzés miatt visszakeresem, és valóban, napra pontosan két éve olvastam először a sündisznó eleganciáját, persze nem kell túldimenzionálni, belelátni mindenféle mélységet és mögöttest, de mégis. ahogy az se lehet véletlen, hogy ekkora rokonszenvet érzek a főszereplők iránt, hogy én vagyok paloma és én vagyok renée, de még a kamélia is én vagyok. túl hamar a végére értem, pedig becsszó, igyekeztem magam visszafogni. annyira remélem, hogy legalább csak néha én is képes vagyok meglátni a mozdulatokat. 

lehet boldognak lenni a szomorúságtól, lehet?

viszont újfent beigazolódott a nemkomplettségem, amikor minimum fél órán át válogattam a betűtípusokat a bloghoz, nem túlzok, hogy legalább négyszer tüzetesen végigpörgettem mindent. most egyébként tetszik, úgyhogy megnyugodott lélekkel láthatok neki némileg fontosabb dolgoknak. meg annak a kitalálásának, hogy mik is pontosan azok a  fontosabbdolgok.

wanted to be wonderful.

szerelmes történet, ez ma a keresési kulcsszava a blogomnak. én viszont nem szerelmes történetet láttam ma a moziban, annál sokkal tökéletesebb volt. annyira, hogy hosszú idő után megint felágaskodott bennem a könyörgés. ne kapcsoljátok még fel a lámpákat, kérlek. életrevalók, ez a magyar címe, egyébként francia és intouchables, és rettentően kevés vagyok ahhoz, hogy szavakba öntsem. utoljára az egyedül nem megy kapcsán éreztem ezt. hogy ilyen akarok lenni. szeretnék.

ez pedig a zenéje, aminek a kottáját szeretném. aztán befejeztem (mára minimum) a kérincsélést.

oké. utolsó utániként még azt is szeretném, ha nekem is lenne valakim majd, aki pont megtalálja pont azt a varázslatot, amitől jobb lesz. nem, nem jobb. hanem igazándiból jó. 

meddigmég.

hogy lejjebb meddig lehet, halványfogalmam nincs. mondjuk ez azért szép. én meg egy hülye.

bennem lámpát.

bírom, amikor annyira ki vagyok éhezve a kontaktusokra, hogy elkap a tachycardia, amikor meglátom, hogy gmail - beérkező levelek (1). aztán persze spam, aztán persze nem írok én se senkinek, az túl egyszerű lenne.
nem teljesen értem a kényszert, hogy írjak. nem kevésszer bukom le magam előtt, ahogy gondolatban már eleve úgy élem át a dolgokat, mintha írnék, blogot vagy naplót, az már csak részletkérdés.
teljesen skizofrén az időjárás is, elindultam napszemüvegben, vékonyharisnyában, kibontott hajjal meg kabáttal, most meg mint valami ázott kutyakölyök, úgy nézek ki.
tegnap utána olvastam carson mccullersnek, aki a magányos vadász a szívet írta (igen, most ez a mániám, és egyelőre nem sikerült még feldolgoznom, hogy igazán a végére értem, és nem folytatódik tovább a történet. nem derül ki, szerelmes volt-e singer antonapoulosba, vagy tényleg csak a barátja volt, és mi lehetett volna blunt pszichiátriai diagnózisa, és mi lesz mickkel, elmegy-e zeneszerzőnek svájcba vagy norvégiába, vagy örökre ott ragad a tízcentes áruházban, komolyan hiányozni fognak.), iszonyú fiatalon halt meg, valójában eléggé depressziós élete volt, de nekem tulajdonképpen sokkal jobban tetszenek a depressziós emberek, mint az örökderűsek. élt párizsban, meg jóban volt capote-val és tennessee-vel, nekem meg rögtön beugrott az éjfélkor párizsban (micccsoda asszociáció, ojjé), bárcsak lehetne ilyet tényleg, hogy visszamenni picit a múltba, legalább évente egyszer, na. tennessee-vel speciel én is szívesen beszélgetnék. úgy mellesleg huszonhárom évesen írta az első, fent említett regényét, ami zseniális és érett és összetett gondolkodású, pláne abban a korban (ezerkilencszáznegyvenben adták ki), és ilyenkor csöppet azért elszomorodom, hogy az én ihletem ugyan mire vár.
most meg szeretném rendelni az összes könyvét, a bookline-on vannak négyszázötven forintosak is, tökszuper. és kiállításra is szeretnék menni. tulajdonképpen bármilyen kiállításra.

juj, most látom, hogy lehet, hogy lesz róla film, majd nagyonsokára, és jena malone fogja játszani, akit szintén szeretek az életháza miatt.
ez meg a kedvenc képem róla.

let's buy happiness.

tegnap majdnem írtam a nagy vizsgákvége-enyémavilág hangulatomban, de aztán mégsem bizonyult elég hosszúnak a nap (és a hangulatom sem elég kiegyensúlyozottnak), intéztem pár dolgot e.nek, hogy ne kelljen kidugnia az orrát a lakásból (nem kommentálnám, amit vizsgaidőszakban művelünk magunkkal, hogy minek nevezzem, becsvágy, maximalizmus vagy téboly, inkább hagyjuk), beszéltem egy csomó emberrel telefonon, aztán rávettem j.ot egy spontán találkozásra, ha már negyed órára laktunk ideiglenesen egymástól. nem is baj, azt hiszem, hogy nem írtam, vizsganapokon nem sok jó szokott kisülni a fejemből, ugyebár.
néha attól tartok, alapvetően rontom el a dolgokat. sokkal jobban gyűlölök veszíteni, mint amennyire szeretek nyerni, hátborzongatóan megfogott ez a mondata bradpittnek, kábé ez volt számomra a film (pénzcsinálók) üzenete. amellett, hogy mint az ovisok (vagy inkább az aranyalkonyból kiszabadult kisnyugdíjasok) sápítoztunk e.vel a film előtt. mindenen. majd a kezdéskor bejelentettem, hogy én valójában nem is szeretem a bézbólos filmeket. vicces lányok vagyunk mi, hiába.

a magányos vadász a szív pedig a legszebb könyvcím most a világon, annyira,  hogy folyamatosan itt kattog bennem,  felváltva sírok,  felváltva nevetek. a love story-t pedig szerintem titokban tömegpusztító fegyvernek találták ki. direkt, hogy átbőgjem magam a túlvilágra. mondjuk még mindig inkább ez, minthogy mirtilcica sorsára jussak.

különben meg annyira egy elcseszett férfiképem van, és erre a kombínón utazva jöttem rá tegnap (jójó, egy ideje már sejtem azért, szó sincs itt semmiféle megvilágosodásról), amikor könnyek gyűltek a szememben egy apámkorabeli (talán picivel fiatalabb) pasi láttán. ahogy az oktogonon állt, kockás sál, szövetkabát, és annyira kiforrott volt, annyira igazi férfi és kifinomult és elegáns, hogy belesajdult a hülyekis szívem, úgy szerettem volna biztonságban érezni magam a karjaiban. tulajdonképpen bárki karjaiban.

de most az a rész jön, hogy kirángatom magam a nihilből. egyelőre azzal kezdtem, hogy rendet raktam a több év alatt felhalmozott egyetemi papírjaim közt, meg nyomtattam színházjegyet (abigél!) és kottát, mert úgy döntöttem, megemberelem magam, előveszem a maradék képességeim, és megtanulok egy új darabot. a lelki mélységekre meg ott van az következő három hét. tejóég, az eszemet nem tudom, mióta nem volt ennyi időm úgy tényleg.

zebrát patkódobogáskor.

mintha valami tökéletes magzatpózba, úgy kucorodom vissza a kanapé sarkába minden egyes máscsinálás után. meg mintha külön fizetnének érte. de most e. elment koncertre, úgyhogy az lesz a luxusprogramom, hogy elmegyek sétálni én is, aztán megeszem a papírtigrises maradék rákos tésztám, aztán pedig olvasni fogok. magányos vadász a szív, ez a könyv címe, és pont tetszik, mert az írónő nem túlozza el a karakterek leírását, és lehet rajtuk gondolkodni egy csomót. meg mert én olyan vagyok, hogy a stroke-ellátásnál a PA-ról is pavel alekszejevics jut eszembe a kukockij eseteiből, nem pedig a pulmonalis artéria.

jó lenne feloldanom magamban az ellentmondásokat. nincs bennem hangyaf.nyi kitartás sem, emiatt nem bírok figyelni és tanulni, viszont épp ebből kifolyólag kéne mégiscsak összeszednem magam, különben kínlódhatok még tovább. nevetségesen fáradt vagyok. újfent.

csak azt a pár dekát a hasamról, csak azt a pár évet, azt kéne tudnom leradírozni valahogy. 

megyek, rajzolok magamnak szemeket. kifestem az arcom a hídnak.

átlátszóságok.

tízes skálán mennyire kínos, hogy akárhányszor azt olvasom, hogy lvad, beugrik izzie hangja a grace klinikából, hogy i cut the lvad-wire, és aztán a kép, ahogy báliruhában megy fel felfelé a lifttel, és mi már tudjuk, hogy danny nem él, de ő még boldog, és olyan hatásvadász a zene közben, hogy most is belefacsarodik a szívem. jááj, annyira gyönyörű az a pasi a borostájával meg a gödröcskéivel, napokra depresszióba taszított, hogy nem szerepel tovább a sorozatban.

amióta nem mondom ki az összes belémszorult érzést, mániákusan nézegetem, vékonyodnak-e már az ajkaim, mert a kineziológia tanfolyamon azt tanultuk, hogy akinek keskeny a szája, az nehezen fejezi ki az érzelmeit vagy elfojt, és az én logikám szerint, akkor ez fordítva is működik. még a végén rúzsoznom kell magam vénségemre.

fogadalmak és évösszegzés pedig majd a vizsgák után, egyelőre túlságosan leköt az érdektelenség. de pirosak voltak a lábkörmeim, meg a kezemen a gyűrűs-és mutatóujjak, sőt a fülbevalóm is, ettünk lencselevest (legalább két félkanállal magamba préseltem), itthon pedig még elsején bebiztosítottam magam lencsefőzelékkel is.

igaziból semmi kedvem már tovább kötelességtudónak lenni.

tegnap annyit nyűglődtem a másnap miatt, hogy este az oxi helyett másfél órán át zenéket kerestem inkább. ez az egyik legszebb most.