annyira nem történik igaziból semmi, hogy fel sem tűnt, milyen régen nem írtam már. azóta túl vagyok a szigorlaton, aminek a teljesítése mit sem változtat azon, hogy a kisvizsgáktól is képes vagyok görcsbe rándulni. most épp a pulmonológiától, már jóelőre féltem tőle amúgy is, és annyira szomorú valahogy az egész. lehet, hogy mégis igaza volt ajándokbácsinak (illetve a hagyományos kínai orvoslásnak), amikor azt ecsetelte, a tüdőbetegek mind szomorúak, a májbetegeknek meg sárga színeket kell hordani, attól gyógyulnak meg.
voltunk ma cseresznyét szedni a vizsga után, szerencsére addigra sikerült már némileg összeszednem magam, de különben mindig a legjobbkor van, hogy képtelen vagyok uralkodni a kimerült, hisztis önmagamon. de egyelőre még elviseli, igaz, most hazajöttem megint, egyfajta önvédelem ez a részemről valószínűleg. vicces, hogy a ház különböző helyiségei helyett ebben a vizsgaidőszakban a város különféle pontjain próbálok tanulni, hurcolkodom össze-vissza. a rakparton olyan volt, mintha tengerparton lennénk (majdnem), holnap pedig e.hez kvártélyozom be magam, ketten mégiscsak jobb. bár a legjobb az lenne, ha június huszonharmadika lenne már, és az lenne a legnagyobb problémám, hogy melyik nap szakítsak időt a jutalom-vásárlásturnémra. p.csa akarok lenni végre már, na.
fogmosás közben néztem az arcom a tükörben, és rájöttem, hogy végül is egészen megszoktam én már magam. régebben amikor sétáltam reggel központba, vagy hazafelé, és közben gondolkodtam a napról, a dolgokról, valahogy mindig másképp képzeltem el magam. nem nagyon, csak éppen annyira, hogy utána megdöbbenjek az előszobában tükörképem láttán. elmeséltem ezt egyszer egy felnőttnek, azt mondta rá, teljesen normális, ilyenkor még alakul az ember meg az önképe. ezek szerint akkor én most egy kialakult önkép vagyok. ?.
ótejóég. hogy nekem mennyire nincs kedvem a pleura betegségeihez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése