allergia és a többi.

még mindig a balatoni allergéneket próbálom kitüsszögni magamból, egyelőre kevés sikerrel, de töretlenül bízom a végső győzelmemben. nincs kedvem pakolni, ami pedig azt jelenti, hogy holnap is félhétkor fogok kelni (igaz, ahhoz sincs még kevesebb kedvem van), a hajmosást is halogatom (zokogás a vége mostanában, csomókban esik ki a hajam, és rettegek, mikor éri el azt a szintet, ami már tényleg nagyon látszik), lusta vagyok, na. meg egy picit mintha félnék attól, hogy most elkezdődik (sőt, már el is kezdődött) az az időszak, amit két hónapja várok, és olyan hamar vége lesz, és aztán, hogyan tovább minden. hülyeség, tudom, élni kéne inkább, a jelenben élni, holnap indul a volt, azokkal, akiket a legjobban szeretek, és cs. is ígérte, egy napra lejön. búcsúzni főleg, meg felügyelni, rendes férjes asszonyhoz méltón viselkedem-e. mégszép, hogyan máshogy. 

picsanapot tartottunk ma n.val, hogy szépen fejezzem ki magam, ruhává tettem az egész vizsgaidőszakos frusztráltságom, koktéloztunk, itthon pedig megnéztem a könnyed erkölcsöket, méltó zárásként. majdnem egy éve, hogy először láttam (a gyakorlat alatt volt, emlékszem), zseniális film, most is ugyanúgy tetszett. és ilyen szeretnék lenni mindenestül, ilyen bátor és szabad és szép és különc és különleges és egyedimegismételhetetlen és okos és humoros és kecses és nőies és őszinte és önmagam. valahogy mindent megtestesít, ami a tökéletesség számomra. (igen, tudom, hogy csak egy jól sikerült film jól megírt karaktere, de akkor is.)

most pedig kezdek magammal valamit. túl sok mindenről lenne jó írni.

vajon

melyiknek higgyek, amelyik kövérnek mutat, vagy amelyik csinosnak. vagy tükrök helyett keressem inkább magamban a hibát. mint a hókirálynőben, biztos belement a torzító szilánk nekem is a szemembe, és az istennek nem akar kijönni, évek óta már. 

különben meg vége. fel kell még dolgoznom. és naná, hogy az van, ami ilyenkor mindig. hogy a nagy terveim helyett semmit se akarok csinálni. hasam kéjes süttetésén kívül persze. helló nyár.

most mondjam azt,

hogy nála voltam tényleg a vizsgán, és mosolygott és beszélt, és mosolyogtam és beszéltem (véletlenül még a tételt is tudtam különben), és sugárzott, és igyekeztem sugározni én is. imádtam nő lenni ma megint.

és hogy már csak a magatartástudomány-szigorlat van vissza, és vége az egésznek, és jön a  v o l t, és megyünk bánkra e.vel, és jön a nyárigyakorlat, és azután az utazás. 

és hogy bár az ötöstől boldog nem vagyok, de összességében valahogy mégis. aminek azért örülök külön, mert ezek szerint teljesen a sárgaporig mégsem égetett még ki az egyetem. és ennek örülni kell, és kapaszkodni belé fogkörömmel, hogy újra akarjak orvos lenni. szeretném akarni.

plázacica.

azon kapom magam sokszor, amikor elkalandoznak a gondolataim, és eszembe jutnak mindenféle szégyellnivalóan kínos múltbéli ügyek, automatikusan az arcom elé emelem a karom, hogy eltakarjam. mintha bármit is számítana így utólag.

nem gondoltam volna különben, hogy a (férfi)cipővásárlás ennyire komplikált, tanultam ma valamit megint. titokban, minden szemforgatásom ellenére persze élveztem tulajdonképpen, tetszett, hogy ennyire és mindenki számára nyilvánvalóan összetartozunk. nőnek lenni pedig imádok, igaz, ezt eddig is tudtam, meg azt is, hogy sose cserélném le magam egyetlen menőmacsóalfahím pasira se. mégis, mikor érezhetném akkor azt, amit ma a mozgólépcső alján állva, amikor egyszerre csak felbukkant d.d., puszi-puszi, meg hogy akart hívni, hogy el van intézve a dolog, mehetek hozzá megint a nyáron, a másik oldalamon meg ott állt cs., bemutatkoztak persze, mosolyogtam a szerelmemről a bálványomra, a bálványomról a szerelmemre. rajta kívül eddig p.p. volt csak ilyen hatással rám, nem ennyire intenzíven ugyan (vele egy alkalommal találkoztam csak a belgyógyászaton, d.d. oldalán viszont mégiscsak végigcsináltam egy hónap kardiológiát), de ugyanazt a kisugárzást éreztem rajta is. el is határoztam, hozzá kell kerülnöm szerdán, az lenne a korona a vizsgaidőszakom majdnem-végére. annyira várom a júliust, ójaj.

gy. ballagása pedig szintén fantasztikusan klassz élmény volt tegnap. szemérmetlenül szeretek más családjának az ideiglenes része lenni. 

semmiizgi.

annyira nem történik igaziból semmi, hogy fel sem tűnt, milyen régen nem írtam már. azóta túl vagyok a szigorlaton, aminek a teljesítése mit sem változtat azon, hogy a kisvizsgáktól is képes vagyok görcsbe rándulni. most épp a pulmonológiától, már jóelőre féltem tőle amúgy is, és annyira szomorú valahogy az egész. lehet, hogy mégis igaza volt ajándokbácsinak (illetve a hagyományos kínai orvoslásnak), amikor azt ecsetelte, a tüdőbetegek mind szomorúak, a májbetegeknek meg sárga színeket kell hordani, attól gyógyulnak meg.

voltunk ma cseresznyét szedni a vizsga után, szerencsére addigra sikerült már némileg összeszednem magam, de különben mindig a legjobbkor van, hogy képtelen vagyok uralkodni a kimerült, hisztis önmagamon. de egyelőre még elviseli, igaz, most hazajöttem megint, egyfajta önvédelem ez a részemről valószínűleg. vicces, hogy a ház különböző helyiségei helyett ebben a vizsgaidőszakban a város különféle pontjain próbálok tanulni, hurcolkodom össze-vissza. a rakparton olyan volt, mintha tengerparton lennénk (majdnem), holnap pedig e.hez kvártélyozom be magam, ketten mégiscsak jobb. bár a legjobb az lenne, ha június huszonharmadika lenne már, és az lenne a legnagyobb problémám, hogy melyik nap szakítsak időt a jutalom-vásárlásturnémra. p.csa akarok lenni végre már, na.

fogmosás közben néztem az arcom a tükörben, és rájöttem, hogy végül is egészen megszoktam én már magam. régebben amikor sétáltam reggel központba, vagy hazafelé, és közben gondolkodtam a napról, a dolgokról, valahogy mindig másképp képzeltem el magam. nem nagyon, csak éppen annyira, hogy utána megdöbbenjek az előszobában tükörképem láttán. elmeséltem ezt egyszer egy felnőttnek, azt mondta rá, teljesen normális, ilyenkor még alakul az ember meg az önképe. ezek szerint akkor én most egy kialakult önkép vagyok. ?.

ótejóég. hogy nekem mennyire nincs kedvem a pleura betegségeihez.