majdnem megugrottam a kamaszkori rekordomat ezzel az este délután hattól mostanáig tartó alvásommal. mondjuk akkor még délután egykor keltem, és főleg azért aludtam át fél napokat, hogy azzal is teljen az idő, nem pedig azért, mert éjfélkor* meg hajnal félötkor** hoztak a mentősök beteget.

mindenesetre felbecsülhetetlen érzés , hogy újra tudok fókuszálni embernek lenni, mert lássuk be, nem megy nekem ez a nemalvás. bulizás miatt sem ment soha (egy-két alkalmat leszámítva), nehogy már pont az ügyeleti éjszakák hozzák meg a kedvemet. nem is hozzák.

meg az öregedéshez se hoznak kedvet, tulajdonképpen egész tegnap azon kattogtam, hogy van-e vajon az egészségügyben dolgozó, gondolkodó emberek között bárki, aki szívesen érné meg a nyolcvan-kilencvenet. szerintem semmi szép és egyéb emelkedett nincs benne, ellenben van egy csomó testi nyűg és rigolya. és/vagy demencia. vagy demenciával társult paranoid zavar. vagy demencia nélküli paranoid zavar. és kórház, ahová nem érted, miért kerültél. vagy kórház, ahová mindenképpen be szeretnél kerülni, mert otthon maximum a telefonhoz lehet szólni, heti egyszer, jóesetben. 

szóval melyiket válasszam. és nyilván még mindig tudom, van erre is azért példám, hogy lehet szépen (minden relatív) megöregedni. elég, ha szellemileg fitt maradsz, és csak lassabb leszel meg fáradtabb. elég, ha ehhez még van egy jófej lányod/fiad/unokád. de amíg erre senki nem tud garanciát nyújtani, addig maradnék a tragikusan fiatalon elhunytnál.

ez viszont agyonhallgatandó. nem is értem, hogyan felejthettem el fél évtizedre a hangját:

*: még nem aludtam.

**: az előző, félkettőig tartó dokumentálás, majd felajzottan vergődés után épp végre mélyen aludtam.