- come on, i am your dream come true. mondta christina a graceklinikában. - that is the truth. válaszolta az elviselhetetlenül tiszta kék szemű dokibácsi, aztán félig még megműtötte a természetesen nagyonszimpatikus (és fiatal) pácienst, majd egészen kiszámítható módon összeesett a szikével a kezében, és meghalt. ezt nyilván már a rész elején tudni lehetett (pláne nyolc évad végignézése után), mégis le kellett állítanom, annyira szorította a mellkasom a sírás. mert én is akarok valakinek a drímkámtrú-ja lenni már végre.
az elmaradt ápdétem pedig az, hogy p.zs. szerint is eleve elcseszett a helyzet, ugyanakkor a) miből éljen meg az orvos kishazánkban, b) nézzem meg, hogy nem minden beteg ad, sőt, és ez a jövőmben is így lesz. és nézzem meg azt is, hogy mégsincs megkülönböztetett eljárás. ergo, nincs éreztetve, hogy elvárás lenne a fehérboríték vagy a diszkréten kézfogáskor, és valóban nem is az, hanem mindenkivel kedves mindenki, ha ad, ha nem ad. és így már mindjárt elviselhetőbb az egész fennálló szituáció (éstényleg).
gyönyörű volt ez az elsőhó is tegnap, éppen akkor jöttem hazafelé, azt se tudom, hol voltam olyan sokáig. hidegebb viszont ne legyen, ennyi a tűrőképességem, egy mínusszal sem kevesebb.
néha úgy érzem, elveszek az emberségem útvesztőjében. hogy oké, nem vagyok hülye, és ha érdekel, bármiben profivá tudok fejlődni, és minden nappal tanulok valamit a hibáimból, de a helyzet az, hogy engem sokkal jobban izgat maga a beteg, mint a szakma meg a gyógyszernevek meg a echolelet meg a mittudoménmi. talán mert a szívem mélyén azt gondolom, sok esetben milliószor többet lehet gyógyítani a jelenléttel és a puszta emberi dolgokkal, mint a jól beállított bétablokkolóval és diuretikummal. csodálatos lesz orvosnak lenni, de talán még mindig összekeverem az orvosságot valami egészen mással.
és jó volt ma j.tal is találkozni, bár állítja, hogy én vagyok rá jó hatással, engem viszont ő tölt fel. talán miatta is kötődöm ennyire ehhez a kórházhoz, mégiscsak annak az első gyakorlatnak köszönhetem a kapcsolatunkat. ugyanakkor pont a napokban gondolkodtam azon, hogy ha most találkoznánk, ha most lenne a betegünk, szinte biztos, hogy nem így alakulna. most is vannak kedvenceim, akikkel szívesen beszélgetek, akikhez bemegyek jóhétvégét kívánni, megszeretgetni, most is megfogom annak a kezét, akin látom, hogy fél, de legalább fél lépés távolságot mindig tartok. talán ha most találkoznánk, neki se jutna eszébe névjegyet adni, és biztatni, hogy hívjam fel.
mindenesetre örülök, hogy így van, ahogy. a szombatnak meg pláne. félek, lassan újra ébresztőhangot kell váltanom, mert ettől a mostanitól kezd eleve gombóc nőni a torkomban. a legközelebbi hullócsillagnál szerintem tízkor kezdődő munkaidőt fogok kívánni.hacsak nem lesz úgyis világvége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése