big fish.

nos, visszatértem az életbe. megint megtanulható volt a megtanulhatatlan, teljesíthető a lehetetlen, és persze megint akkora patáliát csaptam körülötte, mint amilyet előre láthatólag nyolcvan éves koromban is fogok. szívem szerint striguláznám mostantól, egyen túl vagyok, már csak sok van hátra, mintha azzal bármi könnyebben telne, többemeletes rovátkákat húznék. ha nem lennék ennyire karótnyelt jólnevelt, apró fecnikre tépném a szülészetkönyv összes lapját, ökölbe szorul most is a kezem a nonszensztől, hogy nekem a forgási rendellenességeket meg a petefészek carcinoma stádiumbeosztását kelljen tanulnom leendő pszichiáterként (vagy fülorrgégészként, vagy reumatológusként, egyremegy, csak valaki reformálja már meg ezt a teljesen értelmetlen rendszert).

meg hogy emiatt ne lássam b.t egy hétig, emiatt ne beszéljek senki mással, még r.val is jószerivel annyi szót váltottunk csak, ami a tananyaggal volt kapcsolatos (najóóó, meg amikor felváltva hisztiztünk). és oké, ez a hétvége most busásan kárpótolt, b.ból is, napsütésből is, de úgy unom már ezt a szórványos szexuális életet hullámzást, komolyan úgy.

úgyhogy most az a nagynagy elhatározásom, hogy (a hátralévő augusztus kivételével) minden nap fogok tételt kidolgozni a gyerekből, és akkor nem lesz talán ekkora a pánik, de előtte még regenerálódom egy picinykét, hogy legyen energiám a szociális élethez, fárasztó ez az enerváltság. elvégre most van nyár, és annyi mindenkit hanyagoltam el önzőbunkó módon.
vonattal jöttem amúgy ma haza kaposvártól, kiskoromban kuriózum volt a vonatozás, tisztán emlékszem az első alkalomra szüleimmel (pedig igencsak szórványos emlékeim vannak), aztán az összes osztálykirándulás meg vándortábor előtti izgalomra, hogy kupés lesz-e vagy sem, lesz-e úgy hely, ahogy elterveztük, hányan integetnek vissza az autókból. és fura, mert az a mávcsodája személyvonat dombóvárig, hát az nagyon nem ólinklúzív, mégis szeretem még mindig, hiába ragadok combostul az üléshez. még azt a mocskos vonatillatot, azt is szeretem legtitokban. az egyik nyúlfarknyi állomáson egy billmurray-arcú, nagypocakú vonatirányító* bácsit láttam, hóna alá csapta azt az izét, amit lengetnie kell, úgy lépett oda peckesen a sínekhez, kaparta a torkom mégis a sírás. jó lenne néha belelátni a szívembe, mit miért gondol.



*: nem tudom rá a szakszót, bocsi.