"boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.

van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

a biztos megöl, de túléled. a kétely éltet, de belehalsz.

az igazit elhagyjuk a többiért. a többit az igazi miatt.

a szép rögtön kell. az igazra alszunk egyet.

szívünk lebeszélhető. rá sosem.

hibái miatt nem kell, vagy nem kell s ezért hibás?

ha gyűlöljük, jósága is sért.

lelkünknek elég a kép. a testnek keret is kell.

testet lehet venni. lelket csak eladni.

ölel vagy fojt - a kígyónál egy fogás.

az erény művirág. a bűn valódi gaz.

a hűségben a vágy emészt. ha csalsz, az erkölcs.

a férfi addig él, míg kíván. a nő, amíg kívánják."

(márai.)

kiolvastam az orlandót, és nyilván, hogy azonnal megakadt a szemem egy ígéretesnek tűnő virginia wolf-pszichobiográfián. csak aztán megláttam a hasnyálmirigynaplót is, aminek viszont az első beleolvasott sora után kezdtem el bömbölni a könyvesbolt közepén, úgyhogy most dilemma van a javából. rákbetegség versus szuicidum, tudok élni.

a héten két, számomra releváns személy szájából hangzott el, hogy persze, mert te annyira biztos vagy a dolgodban, annyira határozott vagy.

lehet, hogy most akkor tényleg el kéne hinnem?

lehet, hogy tudom, mit akarok?

falat kaviárként kenyérként kellett már ez a gasztroturné, amit e.vel a hétvégén műveltünk. ráadásul minden telitalálatnak bizonyult, kezdve a vegán love-val, amit némi jung és szinkronicitás közbeiktatásával követett a liberté, hogy aztán vasárnap mindezt megkoronázzuk az émile-ben egy tökéletes bruncholással. 

az enteriőr a libertében tetszett a leginkább, a betűtípus miatt még azt is megbocsátottam, hogy elfogyott az apátsági sauvignon blanc.

most már csak az a kérdés, a hónap végén mit fogunk enni. (sanda gyanúm, hogy aldis mirelit pizzát.)

chet bakert hallgatok, és az idő elfelejt telni. nem tudom, mihez kezdjek magammal, úgy döntök, átrámolom a ruháimat ezredjére is. kuporgok a padlón, mellettem egy pohár bor, amit nem is kívánok, de legalább tökéletesen illik a hangulathoz meg a szomorú jazz-zenéhez. aztán meghallom, hogy almost blue, almost doing things we used to do, és valahogy elkezdem tudni, hogy ha nem is most, de egyszer majd mégiscsak tovább múlik az idő, és egyszer majd mégiscsak minden rendben lesz.

már felvettek az orvosira, talán csak pár nap van hátra a beiratkozásig. augusztus vége van, és m. kedvéért elmegyek valami rémes metálkoncertre óbudán. egy darabig egész jól bírom, egy-két hosszúhajú fiú megpróbál felszedni, próbálok táncolni. aztán hirtelen eszembe jut, hogy semmi keresnivalóm ott, elbúcsúzom, és elindulok haza. be vagyok rúgva, úgyhogy gyalog megyek, hogy elmúljon. az árpádhíd után elveszítem a fonalat, nagyon kell pisilni a sörtől. valahol a dagály mögött leguggolok az árokpartra, aztán pár száz méter után megint. aztán fogalmam nincs, hogy merre kell menni, hirtelen kijózanodom, lever a víz. ismeretlenek a házak, mégis ismerősek, tudom, hogy tudnom kéne, hol vagyok. az utcanevek is ismerősek, de akkor még nincs okostelefonom, és  nincs googlemaps, hogy eligazodjak. elkezdek futni, és végül rájövök, hogy attól a környéktől vagyok nem messze, ahol gyerekkoromban laktunk. kiérek a villamos útjára, lassítok, visszateszem a zenét (nemmetál) a fülembe. 

pár hónapig aztán nem emlékszem erre az éjszakára, később mégis eszembe jut, egy teljesen random pillanatban, és utána még sok másik random pillanatban. és mindig nagyon szégyellem magam a pánik miatt.

például azért nem szabad visszaolvasni a saját blogodat, mert akkor érhetnek olyan hidegzuhany-szerű meglepetések, minthogy tudod magad most is hajszálpontosan ugyanúgy érezni a bőrödben, mint öt évvel ezelőtt. a komfortosnak ítélt ruhahosszúság ellenben legalább változott egy pár centit (a térd irányába).

a reggeli biciklizéssel és a délutáni szusival fel is soroltam a mai nap jódolgait. #ügyeljenvalakimás #hazaakarokmenni

elég volt elméletben felszívni magam, és jövő héten utalnak négy havi pénzt, megsúgták meg a munkaügyön. a manikűrös-casting újabb lépéseként pedig lettek ma sci-fi metál körmeim, és már csak két hét - egy nap a demens részlegen (tényleg, végülis a felvételi részlegesekkel tartott medencés bulikát akár ennek a nagy napnak is lehetne dedikálni, majd felvetem g.-nak. bár tulajdonképpen annak dedikálom, aminek csak akarom, mégiscsak én leszek a házigazdanő. [ő csak a kaját hozza meg a bort.]) 

szóval majd szétvet az optimizmus!

(detényleg.)

különben meg minden nap megdöbbenek, hogy mennyien olvastok, amikor nem is írok. én már rég magamra untam volna.