hogy nekem (nyilvánvalóan) még a filmbeillő történetek sem elegek. 

rámnéz a pénztárnál, budapest, kérdezi, amit a mai napig nem értek (miaz, hogy rám van írva, hogy budapest?). aztán tovább érdeklődik az olasz válaszaim hallatán, amíg ki nem lyukadunk ott, hogy szeretek-e olvasni. mivel szeretek, elárulja azon melegében, hogy ő író. a legutolsó regénye egy autistáról szól, azt egy pszichiáternek látnia kell. már megyünk is a könyvesboltba, szépek a szemei, kedvesek. megkapom a könyvét ajándékba, telefonszámostul-emailcímestül dedikálja. aztán elválunk, írjam meg a véleményem feltétlenül. amíg r.-ra várok, elolvasom a könyve ajánlását, és hát, eléggé szép. kicsit elolvadok, kicsit sírok. r. unszolására visszamegyek még egyszer, megköszönni. kicsit tachycard a szívem, kicsit repülök. örül nekem, kérdezi, mikor indul a gép, mondom, hogy most. akkor elkísér a kapuhoz, de egy barátnőmmel vagyok, akkor odáig. egyre jobban tetszenek a szemei, persze, az apám lehetne, de ez mikor akadályozott bármiben. 

és most írja a gyönyörű szavait, ráadásul olaszul. tökcuki. amalfitól nem messze lakik. és nem érdekel. ahogy nem érdekel a másik sem, akitől amalfira kaptam meghívást az instagramon keresztül. hát mi a franc az én bajom.