(posztabszurd.)

naugye, hogy nem is olyan nehéz hajat mosni, naugye. 

ezt nevezem én tiszta lapnak.

az egyik az ivás és gyógyszerezés közben elfelejtett magához térni, és most azt sem tudja, ki vagyok. nincs is, akit elhagyjak, tulajdonképpen megkönnyíti a dolgomat, tulajdonképpen köszönnöm kéne.

helyette bőgök.

a másik a szakítás után két héttel lebuktatja magát a felesége előtt, és engedi a fenyegető leveleket, a blogom megtalálását. aztán elutaznak a trianonon túli nirvánába, mint egy nagy boldog család. tulajdonképpen megkönnyíti a dolgomat, tulajdonképpen örülnöm kéne.

helyette bőgök.

ma elköszöntem a lakástól, és elhoztam a bach-kottát emlékbe, az a dal mindig őt fogja jelenteni nekem, kell, hogy tudjam játszani. és kint lesz a zongora fölött a lopott fekete fehér fényképen, csak én fogom tudni, bárhogyan is folytatódik, csak én. 

nem tudom eldönteni, ki fáj a jobban (most hazudok azért egy kicsit, hogyne tudnám.)

úgy döntöttem, nem titkosítok mégsem, nonszensz, hogy a blogot is elvegye tőlem. tudom, hogy én vagyok a harmadik, mégis, magamat érzem egyedül tisztességesnek a háromból.

hogyan változtassak, ha egyszer nem akarok.

egy, megérett a meggy.

három, te leszel a párom.

ki.

még nem tudom.

(if i stay.)

már megint kiírhatnám, hogy le premier jour du reste de ma vie, de már magam is unom magamat. mindenesetre csak ügyesen, egy csapásra az összes legyeket (ha már légy lúd, legyen kövér). 

egyébként ezt az egész premier jour-ügyet azzal indítottam tegnap, hogy a fél budapesti turizmus előtt felnyaltam a váci utcát bőröndöstül, nagytáskástul, szépzöldkabátostul. 

aztán kaptam apukámtól vacsorát cserébe a kisírt szemeimért. és fogytam három kilót (nem ebben a sorrendben). 

hát nem megéri csalódni szerelmileg?

és új életem első nagy felfedezése, hogy nem szabad bemennem a rossmannba, ha szól a barátnőm, hogy háromszáz forintért (ami kapásból négyszáz, whatever) lehet kapni mindenféle körömlakkokat. az ikeába meg egyáltalán nem szabad bemennem, mert szerintem még koldulni is kiállnék előzőleg, csak hogy vehessek valamit. bármit.

szóval. azért van, ami még(is) igaz. például az állandóság. hogy 2009 óta ugyanaz a jungi személyiségtípus vagyok (e n f j), ami ráadásul tényleg én vagyok. hogy ugyanúgy felmászom a gellérthegy oldalán, csak most egy évszakkal később, mint három éve, és most nem piros, hanem zöld kabátban hintázom ki a szomordühömet. és működik. ez a mindig ugyanott lyukadok ki akár el is keseríthetne, mégis inkább megnyugtat. legalább körbe tudok forogni. legalább a hintázás biztos pont az életemben.

azt énekeltem amúgy magamnak, hogy nem hagyhat el, mert soha nem is voltunk egymáséi. amiért haragudhatok, az csak az, amit én beleilluzionáltam a történetünkbe. nem érezhetem magam elhagyottnak, elhagyott nőnek, lalalalaaa, nyugalom van, lalalalaaaaa.

megint négy lakáshoz csörögnek a táskámban a kulcsok. az egyik, amiben már nem is vagyok biztos, hogy laktunk valaha, pedig e.vel, és sokáig, és szerettem. most ott van a zongorám (pianínó), amit majd nemsokára rózsaszínre festek. a másik a saját lakásomé, ami jelenleg háborús övezetre hasonlít a leginkább, de minden hisztériám dacára kezdek belejönni, és a héten még két festőtől kérek ajánlatot, és ma hozzák a zuhanykabinom, és az építészfiú is felugrik, kitaláljuk a hálófülkét. 

a harmadik, amit most (megint) itthagyok, vasárnap összepakoltam mindent, ami nem ruha, de csak tegnap, amikor hazajöttem, szatyrok, bőröndök a sarokban, vettem észre, hogy nélkülem ez a lakás tényleg semmi, de legalábbis nem otthon, hát én is könyörögnék magamnak, hogy maradjak. pár hülye körömlakkos kép meg dekorcucc, amiket nem bírtam megállni, és előre megvettem a lakásba (ld. fent), szép szalvéták, három darab párnahuzat, pár hülye illat, a félkész képek szanaszét. tényleg, ennyi egy otthon? a tegnap éjszaka volt itt az utolsó. tényleg, érzek bármit?

a negyedik pedig az apám háza, ahová újfent visszahurcolkodom, bútorfestés ürügyén, meg hogy egy helyről könnyebb lesz költözni majd, ha ott tartunk, de valójában csak nem megy. itt tovább. és ha logikus, ha logikátlan, ha jó, ha rossz, ez az első döntés az elmúlt félévben, amikor f. helyett magamat helyezem az első sorba, és most már visszavonhatatlan. jól csapdába csaltam magam, amikor szombaton felhívtam az apámat, és örülök ennek a csapdának. különben is, tavasszal kert kell, nem földszint a belvárosban. győzködjem még magam?

keresek valami szép dalt, aztán összeszedem a maradékokat.

a napi egy darab kávésbögrényi mosogatnivalómat ma sikerült hétfő óta lerendeznem.

a valóság az én tudatmódosítóm, mi kéne akkor még.

(mégis.)

mennyi csakmégegyesélyt tud befogadni vajon egy emberi lélek? van ennek egyáltalán határa? van nekem határom?

(ha csak ezt, ezt az egy szívverést hallom, az még nagyon nagy magányosság.)

szeretek írni. szeretem a szavakat. akkor is, ha sokszor csak nagy szavak, és ha sokszor pont ezek a csakszavak fájnak a leginkább. néha azért is szeretek írni, mert azt hiszem, hogy tudok. bánni a szavakkal. (az biztos, hogy jobban, mint az önkontrollal.)

persze ez már mindjárt mértéktévesztés (uram). mint ahogy azáltal is elveszítem a mértéket, hogy a szavakkal, pontosabban a szavakba öntéssel túl közel marad. gyakorlatilag elengedhetetlenné válik, gyakorlatilag minden. (apukámnak volt egyszer egy barátja/ügyfele, őt hívtuk mindig gyakorlatilag bácsinak, és striguláztuk, hányszor mondja ki, amíg nálunk van. azt hiszem, a múltkor vele találkoztam a villamoson, és ő ismert meg, tizenpár évesen láthatott utoljára, szóval akkor nem lehetek még annyira öreg, igaz?)

szeretek írni. most éppen azért, mert írva nem kell hazudni. és írva talán nekem sem hazudtak még sosem. hát ilyen nemes és kétségbeesett motivációim vannak mostanában. 

amikor nem emlékszem, kinek írtam ma zárót, kinek ambuláns lapot három mondat váltása után, kit vettem fel ma, kit már tegnap, kit helyeztem ki nyíltosztályra, és nem a beteg helyén írtam-e alá a beleegyezőket.

amikor este hazaesem, és azon morfondírozom, vajon lehet-e kenyeret rendelni, aztán inkább elalszom evés helyett.

a lakást pedig visszavonhatatlanul szétverték, de íme a cementlap, ami majd a romok helyén lesz egyszer valamikor: