ébredés után még baromira tudtam ám, miről akarok írni, aztán betolakodott a kávé követelőző gondolata a fejembe, úgyhogy kénytelen voltam inni egyet. amitől viszont annyira felpörögtem, hogy kimostam egy csizmát, három cipőt és egy táskát, kirámoltam a fél szekrényem, kihajítottam a beszáradt és undorítószínű sminkdolgokat a mosógép tetejéről (ami nálunk szekrényként funkcionál, mióta nemrég [három éve karácsonykor] elromlott [a rémüldözők kedvéért: azóta sem kézzel mosunk, hanem a pincében, a kutya mosógépével. igen.]), kitakarítottam a fél fürdőt, és most a maradék energiáimmal a napot szuggerálom, hogy süssön erősebben, mert barnulni akarok. más tervem nincs is nagyon erre a hétre, legfeljebb még némi rendrakás. az mondjuk egyelőre nem teljesen világos, hogyan tud egyáltalán kupi kialakulni körülöttem, ha a hétvégék kivételével a város tökmásik pontján tartózkodom. rejtély.
abba viszont csak most gondoltam bele, hogy ez életem utolsó olyan szünete, ami nem csak valami ünnep körüli pár nap, és ez majdnem annyira durva, mint hogy j.t jónapotkívánoktanárnőzik, és hogy már nem csak az ötévesek, hanem az igazi felnőttek is felnőttként tekintenek ránk. meg tegnap megnéztem a legszebb dolog című filmet, és csupa verejték lettem a pániktól, hogy nekem sose lesz gyerekem. annyira máshol kéne tartanom, annyira más életutat képzeltem el bejárni, és hiába láttam most hétvégén is szinte mindenki állításában, hogy ez kicsit sem így működik, és olyan sokan kínlódnak harminc-negyven évesen is nemhogy a gyerekvállalással, de a párválasztással, hogy cseppet sem vagyok lekésve semmiről. csak mégis, az a feneketlen fantáziám és a még feneketlenebb perfekcionizmusom nehezen viseli, hogy valamiben ennyire nem vagyok tökéletes. sőt, tulajdonképpen teljesen elcseszettnek is nevezhetném magam, és ebben most igazán semmi öncinizmus nincs.
a hétvége viszont fantasztikus volt, tökjó csoport jött össze, iszonyú fura, hogy nem fogunk többet találkozni, már vasárnap úgy érkeztünk mind, mintha haza mennénk. m. pedig, rá nincsenek is szavak. olyan szeretnék lenni pontosan, mint ő. vagy legalább a tündérkeresztanyámnak szeretném.
meg szeretnék még öntisztuló lakásokat, nem lepattogzó körömlakkokat és főleg azt a valamit, ami most annyira folytonos hiány az életemben, hogy néha csak kapkodok a levegő után. nemistudom, szerelmesnek lenni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése