a dolgok régi viszkozitása.

nagyon régen mondta egyszer még á., hogy tulajdonképpen milyen szerencsés vagyok én, amiért ilyen hamar rájöttem, hogy mennyire nem vagyok rendben (hálelúja), és emiatt kifejezetten fiatalon kezdtem el különböző utakon-módokon magammal (és a kapcsolataimmal) foglalkozni. és ugyan sokszor érzemgondolom, hogy inkább nyűg ez a fenenagy önmonitorozás meg tudatosság, meg hogy gyakorlatilag én vagyok a leginkább tisztában önmagammal a családból, ezért enyém a kicsit sem a gyerekre szabott felelősség (a gyereket most úgy értem, hogy a szüleim gyereke, ami ugye adott, és nem függ a felnőttségemtől), és utálok, utálok mindig én lenni az okos, a nagy, összességében mégis valóban ajándékként élem meg. különben is kár lenne kapálóznom, nem lehet visszacsinálni, és ha családállítósan nézem (ahogy újabban mindent) akkor egyáltalán nem véletlen, hogy enyém lett ez a szerep. a hellingerbácsi szerint csak az kapja a nehezet, aki bírja is. szóval akár büszke is lehetek a belém fektetett bizalomra.

persze ez most pont olyan nagyzolósan hangzott, mintha éppenséggel annyiranagyon rendben lennék. nyilván. a testképzavarom, vásárlás-függőségem, a néha-néha kipukkanó könnybuborékaim pedig csupán rossz címre kézbesített melléktermék, nem is beszélve az olykor még mindig kikandikáló nemkelleksenkinek-érzésről, na az igazán a kedvencem. meg tegnap megint elámultam, hogy hogyan lehetséges, hogy nekem vannak barátaim. hogyan lehetséges, hogy e. szeressen és a barátom legyen, amikor ennyire ismer. hogy a francba nem hagyott még faképnél, megkérdezem egyszer, ha fogom merni.

és ez is, most tessék, neszenekem. hogy nulla középút, folyton csak ezek az alattomos végletek. ez a két bekezdés, ez vagyok én. hogy van képem egyáltalán boldognak lenni. örülni, hogy bár igazán nem terveztem semmit a szünetre, mégis minden napra jut csomó dolog (csomó ember), és hogy szombaton megint megyek állítani, és lehetlehet, hogy b.zsal átszeljük a fél európát, és beszéltem n.val, és beszéltem apával, és simán lefutom félév zérósport után is a szigetkört, és csudafinom csokitortát sütöttem (ráadásul kivételesen egyazegyben úgy is néz ki, mint a képen!), sőt, még a csirkemell őzgerincben is istenire sikerült, és most hirtelen nem jut eszembe semmitöbb, mert amellett, hogy csupa örömködés vagyok, a gyomrom is korog.

pont.

amúgy amikor a címet kimásoltam egy závada péter versből, még baromira arról akartam nyifogni, hogy miért akarok én folyton, de tényleg folyton szépnek lenni. csak közben elmúlt. (a nyafogás, nem a szépnek lenni akarás.)