propofol.

intravénás narkotikum, fő jellegzetessége, hogy nincs PONV, vagyis posztoperatív nausea-vomitus, ellentétben az etomidattal mondjuk. mivel rémgyors hatású, és egyéb utóhatása sincs (bár közben okozhat átmeneti cardiorespiratorikus depressziót), elsősorban aznapi sebészetben meg ambuláns beavatkozásoknál alkalmazzák, de lehet a TIVA része is akár (például a midazolam helyett). nem szabad ám összekeverni az igen hasonló nevű propafenonnal, ami egy I/C osztályú antiaritmiás szer, a flecainiddal együtt, ami t. szerint nálunk nincs is, úgyhogy nem jegyezzük meg. és a propanolol is csak a sok pébetű miatt hasonlít, de semmi köze hozzá, az ugyanis egy nemszelektív bétablokkoló, csomó izgi indikációval. mint a hypertonia,  angina pectoris, ritmuszavarok, lámpaláz, hyperthyreosis vagy a migrén-profilaxis. mondjuk helyi érzéstelenítő hatása is pont van, az egyszerűség kedvéért.

átnéztünk ma rengeteg mindent, és jelenleg épp a hullámhegy szakaszban vagyok, mert úgy döntöttem, ez most annyira nonszensz, hogy hisztizni is nonszensz lenne miatta meg pánikolni. és még van soksok napom. 

nincs nagyon mit írnom, a magvas és költői gondolatok kilúgozódtak a fejemből. teli vajon ma a hold, ezt szeretném tudni, vagy csak majdnem. jó lenne olyan nagyon meleg, hogy ki lehetne feküdni a teraszra nézni egy kicsit.

metoclopramid.

úgy döntöttem pár napja, kikapcsolódásként (háhá) írok majd ide minden nap. frappánsan más vegyületcímet adva mindig, melynek kapcsán fitogtathatom a (nemigenlétező) farmaktudásom is (jipijé). kicsit belekattantam, igen. ez volt, ha jól rémlik, szombaton, nos, így sikerült. nem láttam cs.t csütörtök óta, akkor is milyen volt már, bőgtem az ölében a fejemmel, rémromantikus. nem szabadna hagynom, hogy ennyire eluralkodjon rajtam ez az egész (ezt mintha már említettem volna itt...), és vannak is hullámok, becsszó, néha például egészen el tudom magammal hitetni, hogy nem annyira létkérdés mégsem a szigorlat. de akkor meg minek ülök fölötte napi tizensokórát. minek teszi tönkre a bőröm, az emésztésem, az idegrendszerem, a hajam, a lelkem. olyan fölösleges. de komolyan. sokszor hittem már ezen az egyetemen, hogy nem lehet tovább fokozni (a szívatást, a bántást, az anyagmennyiséget, az értelmetlenséget, a satöbbit), de le a kalappal, mert megint sikerült rácáfolniuk. hátköszi.

és tudom, hogy ez még nem az, de már most rájöttem, hogy nekem minimálisan se menne a távkapcsolatosdi. utálok telefonálni, utálok a semmiről beszélni csak azért, hogy beszéljünk, utálom a nullkontaktust, utálom benne magamat, ahogy semmi kedvem az egészhez. én szép akarok lenni újra, vagy legalábbis szebb. és ketten lenni budán, nem egyedül pestilányként. fúj, mocskos sznobizmus.

a címről pedig csak annyit a rend kedvéért, hogy egy antiemetikum és dopaminkettőreceptor-antagonista és benzamid. ahogy jóbanrosszban hű társa, a trimethobenzamid is, ami könnyű, mert annak legalább a nevében benne van a struktúra, csak minek, mert úgyis megjegyezhetetlen. visszatérve a metoclopramidra, az úgy van, hogy hat egyrészt centrálisan a kemoszenzitív triggerzónára (ott gátolja a mindenféle ingerek/vegyületek kiváltotta izgalmat, és így csökkenti a hányást), másrészt viszont kuriózumként (najóó, nem teljesen, mert a domperidonnak is van hasonló hatása) a periférián is hat. mégpedig fokozza a gyomorürülést és a vékonybél felső szakaszának motilitását. vagyis prokinetikum. aminek köszönhetően nemcsak hányinger/hányásban, de bizony gerd-ben és reflux oesophagitisben is fel lehet használni. meg posztoperatív gastroparesisben. ja és nem szabad elfelejteni, hogy ebbez valószínűleg a szerotoninötháténégyreceptor-agonizmus is szerepet játszik, bizony. jó lenne, ha most már megjegyezném. amit ír ez az okos könyv. aminek a tizensokezres gerince simán szétszakadt az ölemben. 

úgy szeretném kialudni magam. és nem fogom.

ezt dobogja minden órám.

érthetetlen. egész este szívszorongva vártam az emailt ribapál üzenetével, miszerint a szerencsés tízbe tartozom (farmakverseny). minden porcikám a szigorlat tölti ki, most ugyan alábbhagyott kissé a pánik (huszonnegyedike még oly messze), de a bőrömből kibújnom lehetetlen. a legnagyobb hülyeség azt sulykolnom magamba, hogy mennyire nem akarom ezt az egészet, mégis ki a *** kívánna magának direkt totál szociális izolációt, édeskettesben egy kétésfélkilós könyvvel. ki kell bírni, optimistának lenni, meríteni az erőt. a szerelmemből, a barátaimból, a nyárból. mert a nyár, hát az csodajó lesz (nem is kiabálom inkább el egyelőre).

a héten az egyetlen jó a hétfő este volt, nem maga a beszélgetés bartissal, az tulajdonképpen unalmas (és egy cseppet összefüggéstelen) volt, sokkal inkább a keret. a hajó tetején ültünk, a háttérben cikáztak a kombínók a lemenő napban, és én valamiért arra gondoltam (talán mert újabban nekem is ez a bevett hazautam), hogy mennyi élet van, amit nem én élek és nem is fogok tudni soha. spanyolviasz, tudom, még annál is spanyolabb, de akkor nagyon fontosnak tartottam. meglehet, ehhez hozzásegített a fröccs és az előtte megivott másik pohár bor is (újabban el vagyok szokva az alkoholtól, mondjuk ezt nem feltétlen bánom). 

úgyhogy ilyesmik vannak mostanság, és még az, hogy hiába utálom magam, kifelé valami egészen más sugározhat. cs. mindenféle tökéletes plakátlányokhoz hasonlít, a többi férfiak pedig megkattantak vagy nem tudom, mivan, mert kilépve a szokványos magyar mulyaságból újabban úton-útfélen megszólítanak, jobbnál jobb helyekre csábítanak "csak egy pohár valamire". én meg csak vigyorgok (mármint mosolygok bájosan), kivillantva fogsorom összes meg nem szabályozott rését, ezzel igyekezvén letörni házasságtörésre csábító lelkesedésüket. cs. azt mondta, hogy legközelebb, amikor kérik, csak nyugodtan adjam meg a telefonszámot. az övét. hát csoda, hogy ilyen sikerszériában még kevésbé van kedvem itthonkába öltözve magolni a hashajtókat? naugye.