a boldogság csak akkor valós, ha megosztjuk. ez volt a legszebb rész a filmből (út a vadonba), bár az egész tökéletes volt. én miért nem merek ilyet?
futás közben meg ment a fülemben a kispál. aki én voltam nincs már, aki én leszek nincs még. ami valahol közhelyes, mégis félek, én eszerint élem a napjaim. nem vagyok már az a kamaszlány, aki pár éve még voltam. lassan anyukám is kezdi feldolgozni, ennek örülök. például már csak havi egyszer tesz megjegyzést arra, hogy sok rajtam a pirosító vagy a szemfesték. nekem meg már nem fáj.
és nem vagyok még orvos, nem kell igazán helytállnom semmiben. az egyetemet nem számolom, az éppen olyan burok, mint korábban a gimi volt. úgy érzem, nem láttam még semmit, mégse mozdulok, semerre se mozdulok. változtatni kéne álmodozás helyett.
érzem a bőröm illatán a nyarat. ha kifekszem a teraszra, képes vagyok kizárni még önmagamat is, ahogy körbesimogat a nap. valahogy úgy kéne minden nap, hogy tudjam, ez már az, nem pedig valami átvezető szakasz a valódi életbe, nem bizony.
szerethetnékem van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése