irtórégen nem írtam már. mentségemre, hogy naplót viszont próbálok néha (és ahhoz képest, hogy mennyit tartózkodom itthon, egészen termékeny is vagyok). meg én különben sem blogolok, de nem ám. ezt a függőséget nem vállalom már be, éppen elég az édesség meg a szeretet. amely kettő köztudottan úgyis összefügg. tú in vánn.
de igazi mentségem (mármint a nemírásra) nincs. legfeljebb, hogy az utóbbi időkben gyomorforgató sebességgel hullámzom a teljes egyetem (+tanulás+kórház+orvososdi)-undor és a mégiscsakgyönyörűhivatásez között. nem mellesleg pedig próbálom összehangolni az újsütetű kétlakiságomat és szerelmi életemet az estig tartó órarendemmel, a barátnőzéssel, lelkiéletéléssel, kultúrprogramokkal, satöbbi.
minimum hatvanöt százalékban télvégi apátia ez, jól tudom, csak azért kicsit zavar. akadályoz a boldogságban. akadályozom önmagam. lehetne már nejlonharisnyás-kiskabátos tavasz. vagy banánérlelő hőség, ahogy e. mondta a múltkor. nem vagyunk telhetetlenek, igazán nem, de ez most már ultimátum (és punktum álá sárbogárdijolán).
és ha már itt tartunk, pénzt is szeretnék, mert nincs melltartóm, nincs parfümöm, nincs egy szalonképes alsóneműm (elnézést a részletességért, aki szemérmes, most süsse le a szemét), nincs tavaszi cipőm, nincs zöld magassarkúm elöl kivágott orral, nincs elfogadható pulcsim, nincs fekete táskám, nincs szépharisnyám. és a körömlakkjaim színét is unom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése