tavasziszél+egyébmás.

a boldogság csak akkor valós, ha megosztjuk. ez volt a legszebb rész a filmből (út a vadonba), bár az egész tökéletes volt. én miért nem merek ilyet? 

futás közben meg ment a fülemben a kispál. aki én voltam nincs már, aki én leszek nincs még. ami valahol közhelyes, mégis félek, én eszerint élem a napjaim. nem vagyok már az a kamaszlány, aki pár éve még voltam. lassan anyukám is kezdi feldolgozni, ennek örülök. például már csak havi egyszer tesz megjegyzést arra, hogy sok rajtam a pirosító vagy a szemfesték. nekem meg már nem fáj. 

és nem vagyok még orvos, nem kell igazán helytállnom semmiben. az egyetemet nem számolom, az éppen olyan burok, mint korábban a gimi volt. úgy érzem, nem láttam még semmit, mégse mozdulok, semerre se mozdulok. változtatni kéne álmodozás helyett.

érzem a bőröm illatán a nyarat. ha kifekszem a teraszra, képes vagyok kizárni még önmagamat is, ahogy körbesimogat a nap. valahogy úgy kéne minden nap, hogy tudjam, ez már az, nem pedig valami átvezető szakasz a valódi életbe, nem bizony. 

szerethetnékem van.

satöbbi.

irtórégen nem írtam már. mentségemre, hogy naplót viszont próbálok néha (és ahhoz képest, hogy mennyit tartózkodom itthon, egészen termékeny is vagyok). meg én különben sem blogolok, de nem ám. ezt a függőséget nem vállalom már be, éppen elég az édesség meg a szeretet. amely kettő köztudottan úgyis összefügg. tú in vánn.

de igazi mentségem (mármint a nemírásra) nincs. legfeljebb, hogy az utóbbi időkben gyomorforgató sebességgel hullámzom a teljes egyetem (+tanulás+kórház+orvososdi)-undor és a mégiscsakgyönyörűhivatásez között. nem mellesleg pedig próbálom összehangolni az újsütetű kétlakiságomat és szerelmi életemet az estig tartó órarendemmel, a barátnőzéssel, lelkiéletéléssel, kultúrprogramokkal, satöbbi.

minimum hatvanöt százalékban télvégi apátia ez, jól tudom, csak azért kicsit zavar. akadályoz a boldogságban. akadályozom önmagam. lehetne már nejlonharisnyás-kiskabátos tavasz. vagy banánérlelő hőség, ahogy e. mondta a múltkor. nem vagyunk telhetetlenek, igazán nem, de ez most már ultimátum (és punktum álá sárbogárdijolán).

és ha már itt tartunk, pénzt is szeretnék, mert nincs melltartóm, nincs parfümöm, nincs egy szalonképes alsóneműm (elnézést a részletességért, aki szemérmes, most süsse le a szemét), nincs tavaszi cipőm, nincs zöld magassarkúm elöl kivágott orral, nincs elfogadható pulcsim, nincs fekete táskám, nincs szépharisnyám. és a körömlakkjaim színét is unom.