amúgy már csak azért is nagyon remélem, hogy a tesóm és az argentin pasija együtt maradnak (amellett, hogy én is szeretnék unokaöcsiket/húgokat), mert most eléggé komolyan gondolom, hogy január-februárban mi is kirepülünk vele a következő tripjére. nem hiszem, hogy egy ilyen utazásnak lenne jobb időzítése, á. már elég nagy ahhoz, hogy jobban meg lehessen vele beszélni, hogy mi vár rá, de még nem jár közösségbe, j. viszont még elég pici lesz év elején is, épphogy beinduló mozgásfejlődéssel. 

tudom, meglehetősen éles a kontraszt aközött, hogy á.-nal belföldön is alig mentünk az első évében, és csak másfél éves korában vállalkoztam az első külföldi útra, meg egy tizensok órás repülőút között két pici gyerekkel. mégis, valahogy bennem az van, hogy míg az egy gyereket kizárólag a magam kedvére rángattam volna ide-oda, és nekem ez sehogy se érte volna meg, addig most ez már nem csak rólunk, felnőttekről szól, hanem á.-ról is. akit egyre inkább érdekel a tágabb világ (jó, persze továbbra is izgalmas neki minden nap elmenni a közeli patakpartra vagy nézni a buszokat a trambulinból), és akinek egyre explicitebben hiányzik a nagynénje egy ilyen hosszú távollét alatt. és tényleg azt hiszem, hogy könnyebb lenne (lesz) egy 5-6 hónapos babával mindez, mint egy már aktívan mozgó kis ingerkeresővel.

szóval, drukkoljunk mind az argentin-magyar vegyesnek!

más gyerekének is van arra egy hetedik érzéke, hogy kizárólag akkor van jól el egyedül váratlanul hosszú ideig, amikor direkt nem kezd bele az illető szülő semmi hosszadalmasabb, hasznos dologba? ellenben amikor - látva, hogy a gyermek teljesen belefeledkezett, kivételesen aktív asszisztencia nélkül egy játékba - elkezdene valamibe ő is belefeledkezni (mondok egy nagyot: rossmannos rendelés), azonnal megjelenik a csemete, hogy “másszunk fel a mamihegyre?” (nem fiktív példa)? 

hétköznapjaim két cirkalmas körkérdésben.

különben pont azzal az egy darab, az enyéimmel hasonló korú kisgyerekes anyuka barátnőmmel értekeztünk a múltkor arról, hogy mennyire esélytelenek vagyunk újabban elintézni bármit. korábban á. alvásidejében gondoltam át a soron következő bevásárlásokat mondjuk, vagy akkor végeztem hosszabb kutatómunkát (ajándékok, ruhák stb.). ennek ugye most eléggé lőttek, mert j. ennek az idősávnak egy részében ébren van, aztán mire őt is elaltatom, nagyjából agyilag zokni vagyok, és még az se jut eszembe, hogy amúgy írtam előre listát a lopott másodperceimben, amit akár elő is vehetnék. a másik opcióm az éjszaka-hajnal lenne, olyankor viszont vagy szintén agyhalott vagyok, vagy túl zaklatott a nehéz éjjel miatt, netán dacoskodom a világgal - nehogymár még olyankor is hasznos legyek! 

ha elő kell vennem mégis valamiért a mobilom úgy, hogy á. látja, mindig elmondom az okát, de néha még így sem tolerálja (érdekelni különösebben nem érdekli, fotókat néha megnézhet rajta ő is, meg kép nélkül hallgattuk már különféle állatok hangját). és tudom, emiatt sokan megköveznének, de néha visszasírom azt az időszakot - kizárólag ebből a szempontból -, amikor még maratoni szoptatásokat tartottam, és közben volt időm napközben szociális életet élni, éjszaka pedig netflixezni. j. szoptatásai alatt fel sem merül a telefonozás, ő teljesen funkcionálisan, étkezésre használ, sőt, ha végzett, még kicsit mérges is tud lenni, hogy jön a tej. á. viszont egy-másfél órát fixen csüngött rajtam (ami az első 3-4 hónapban a nap nagy részét le is fedte), és hát, a köztes időben sem nagyon szeretett nélkülem lenni. és továbbra is azt gondolom, hogy a korábbi életvitelemhez képest az egy brutális ingermegvonás volt, tulajdonképpen egy teljesen természetellenes létforma számomra, és ha nem lett volna telefonom, akkor valószínüleg megkattantam volna kicsit. félre értés ne essék, szerintem is el lehet merülni a kisbabánk tekintetében öt percre, tízre, tizenötre, de az egy óra - számomra - nem valószerű. (pláne, hogy á. amúgy ezt a mutatványt általában csukott szemmel csinálta, eleinte jól meg is tévesztve engem azzal, hogy juhúú, elaludt.)

hogy mit akartam ebből az egészből kihozni? talán csak annyit, hogy rohadt nehéz ez az idei blogvember, mégis nagyon jól esik, hogy kisajtolok magamból időt magamra. 

annyiszor kelt már mindkét gyerek, hogy teljesen kiment az álom a szememből, de így legalább van esélyem megírni a mai blogvember-adagot. vagy legalább elkezdeni, hátha közben elálmosodom mégis. szép volt ma (tegnap) az erdő, de a legjobb számomra kivételesen nem ez volt most, hanem találkozni v. egy barátnőjével, akinek 10 hónapos a kisfia, és nyilván csupa anyuka-témát tárgyaltunk meg. örülök nagyon a megmaradt nem-anyuka barátnőimnek, annak, hogy velük viszont csupa nemanyuka-témában szoktunk értekezni, ugyanakkor nagy szükségem lenne olyanokra, akik ugyanabban vannak, mint én, mint mi. és most itt nem futó udvariassági diskurzusokról beszélek a játszótéren, hanem valódi barátságokról. 

minden extravertáltságom ellenére nem vagyok egy nagy barát-halmozó, épp ellenkezőleg. mondhatunk válogatósnak is. á. létezése óta lényegében egyetlen barátnőm lett, m., akivel ráadásul a második terhességünket már majdnem szinkronban toltuk végig, szóval tényleg nagyon egy cipőben járunk. csakhogy ők most elköltöznek, és ugyan szinte minden nap megírjuk egymásnak a sirámainkat + örömeinket, egyikünknek sem erre lenne szüksége. sajnos az említett, ma megismert barátnő is solymáron lakik, pedig tényleg tökre megvolt a flow köztünk. viszont az elmúlt két hétben, amióta á. újra hajlandó elhagyni az otthonunkat (előtte volt egy furcsa epizód, feltételezem egyfajta szeparációs szorongásos hullám, amikor sehova nem akart menni, vagy ha igen, akkor is cipeltette magát. amivel nem elvi bajom van, sőt, tök szívesen felveszem, csak egyszerűen nem bírja a vállam-derekam a jelen, krónikusan fájó állapotában), az egyik játszótéren találkoztam egy korombeli és nagyon értelmes nővel. kölcsönösen megörültünk egymásnak, azóta többször dumáltunk is. egyelőre visszafogtam magam, és nem hívtam meg őket a kertünkbe bandázni, nehogy teljesen elijesszem, de szerintem hamarosan eljutunk erre a szintre. izgulok, jobban, mint az utolsó párkeresős időszakom bármelyik randija előtt. 

ma kirándulni megyünk megint - egy kicsit kevésbé ambiciózus távot tűztünk ki, mint a múltkori 18 km -, annyira szeretném megmutatni á.-nak a színesedő erdőt (és két hete durván zöld volt még minden, legalábbis a pilisben). 

kisgyerek(ek)kel indulni mindig egy külön mutatvány, de ma nagyon szeretném tartani a tempót, ugyanis amikor pénteken bringáztam a foxpost csomagokért (vintedről vadászott télikabát á.-nak és gumicsizma nekem), vettem észre, hogy még pont máig van foxpost x bohócdoktorok adománygyűjtés. na és nekem, amióta az első játékokat kaptuk, böki a csőröm, hogy mennyi holmija van feleslegesen á.-nak, és ez micsoda pazarlás, ingerelárasztás, felesleges luxus stb.. és valahol igaziból szégyellem is. konkrét játékot én különben alig veszek, mivel rájöttem, hogy a családjainkat esélytelen leszoktatni az ajándékozásról, teljesen mindegy, hogyan kérem őket, mit találok ki helyette. (ékes példája ennek á. 2 éves szülinapja, amire apukáméktól direkt egy nagy és hasznos dolgot kértem - kerti sárkonyhát, amit imád á., és minden nap használjuk -, mégis, utána muszáj volt még három hangos-villogó-csillivilli járművet venniük, merthogy azokat is hogy szereti a gyerek. azért v. arcát is érdemes lett volna lefotózni, amikor hazaért, és meglátta a járműparkot.) az én gyengéim a könyvek, viszont ott azzal nyugtatom magam, hogy tényleg nagyon szereti az összeset á., és általuk mégiscsak az olvasás értékét adom át.

na szóval tegnap á.-nal átnéztünk egy hatalmas ládányi játékot, és együtt kiválasztottuk azokat, amiket odaadunk a “beteg gyerekeknek”. meglehetősen öntudatosan hozta meg a döntést, mit szeretne megtartani, és mit adhatunk oda, irtó cuki volt. úgyhogy most hamarosan indulunk is, és akkor délután még talán lesz idő elszaladni a csomagokkal. fingers crossed. 

természetesen máris buktam a blogvembert, de mintha tavaly is csak 2-án kezdtem volna, és egyébként is a tegnap a szülinapom, szóval még a szokásosnál is elnézőbb vagyok magammal. épp egyik gyerekem sem igényel, de a hajnali szoptatás után már esélytelen vagyok visszaaludni - mi másra használhatnám ezt az időt, ha nem blogolásra?

éveken át visszafogtam magam, mert valamiért azt gondoltam, hogy nem illik felnőttkorban már, de én nagyon szeretem a szülinapomat. egész héten vártam, és nagyon remélem, hogy á.-ra át tudom majd ragasztani ezt a lelkesedést, pontosabban a lelkesedés szabadságát (j. már most lelkes kisbabának tűnik, ha lehet ilyet mondani, szóval érte nem aggódom). n. hozott hatalmas csillogó állatos lufikat (á. egy gepárdot szánt nekem állítólag, így az az egyik, az a tipikus “annyira csúnya, hogy már szép”-kategória), meg ilyen aranyszínű csodafüggönyt, amit felaggattunk a nappali és a folyosó közé. el tudjátok képzelni, mennyire volt eksztázisban a kétéves.

hogy melyik volt a nap legjobb része, nem tudnám megmondani. a közös puzzle-rakás kora reggel, még pizsamában, a dunaparti kacsaetetés, vagy amikor hirtelen átéreztem, hogy minden, napi szintű mélypontom dacára ez a lehető legcsodásabb élet, amit élhetek. n. pedig olyan levelet írt az ajándékom mellé, hogy ha eszembe jut is, sírok. 

és igen, az elmúlt éjszaka után is meg fogom magamnak engedni az önsajnálatot, de ez teljesen összefér azzal a biztos tudással, hogy nekem a legjobb most.