az van, hogy tökre hiányzik izland. úgyhogy úgy döntöttem, hogy bár lenne egy csomó kötelességem, amit ebben a kétnapi nyugis-ügyeletben terveztem megcsinálni, helyette hagyom magam képeket nézegetni a csoportról, és meghatódni meg vigyorogni egyszerre. és igenis írok blogot, mert ezzel legalább annyira tartozom magamnak, mint amennyire hűdefontos a pszichoterápiás képzésre elolvasni az elolvasandót.

a szigetből amúgy alig láttunk valamit, de az is lenyűgöző volt, holdbéli táj, vulkánok, tavak, gejzírek - egyértelmű, hogy vissza kell menni. minden nap lecsíptem az ebédszünetből egy futásnyit, annyira felszabadító volt egy olyan tájban futni, ahol a madár se jár, körülöttem az egyik oldalon a tenger, a másikon pedig havas hegycsúcsok. 

(ja, meg volt sarki fény is, vakító fehér-szürke gomolygás és fénynyelvek az égen. egyedül voltam, amikor először megjelent igazán erősen. csak arra tudtam gondolni, hogy túl jó az életem.)

a szeminárium címe hand in hand volt, egy hugarafl nevű izlandi szervezet volt a házigazdánk, akiknek egyelőre nincs angol nyelvű honlapjuk, de lényegében egy alulról szerveződő, önsegítéssel és empowermenttel, meg pszichoedukációval és felvilágosítással foglalozó alapítványról van szó.

igaziból most jöttem rá, hogy nem is tudom, mit írjak. sose volt még hasonló csoportélményem, hiába voltam pszichodrámán meg csoportanalízisen meg milliónyi családállításon meg satöbbi. persze, át kellett esni az első sokkon, miszerint senki nem mondta, hogy itt "kliensek" is lesznek, és hogy egymás munkáját megismerő workshopok helyett itt bizony kőkemény belső utazás lesz minden egyes nap. senki nem mondta, hogy ennyire közel fogom magamhoz érezni az észt lányt, aki időnként csak úgy feláll a teremben és hajladozik kicsit jobbra-balra, aki nem fél teljesen máshol lenni egy csoport alatt, és akiről később kiderül, hogy elég komoly pszichotikus epizódokon esett át. vagy az izlandi férfit, aki 12 éves kora óta van a rendszerben, és aki tiszta szívéből gyűlöli a pszichiátereket, és mégis elkísér sétálni, és elmeséli a történetét, és lehetőséget ad, hogy én is elmeséljem az én pszichiáterségem történetét. vagy a román nőt, aki a pszichológusként kezdte, majd átkerült a túloldalra, és most hol jól van, hol rosszul, időnként látszik a szemén a zaklatottság, aztán visszatér, aztán egy spontán bók után elmeséli, hogy milyen gyógyszert szed. 

egyáltalán, van-e túloldal - eddig is kételkedtem benne. és az összes visszajelzés, amit a 8 nap alatt kaptam, azt igazolja, hogy nem csak képzelem, hanem tényleg a legjobb úton járok.
és tudom, hogy giccses, de akkor is a hála a kedvenc érzésem.

mikor ha nem a 32-en.
néha elfelejtek félni, de úgy teljesen. néha elfelejtek megállni - mostanában mindig. arról álmodozom, hogy elvonulok egy hétre a nyaralóba, és mindenféle üzenet-felvillanást figyelmen kívül hagyok, de közben egy percet se hagynék ki az életemből.
pár hete hordom j. medálját, és azt hiszem, ez is a folyamat része, hogy már rá tudok nézni bőgés nélkül, meg a kezemre, amin az ő gyűrűje van. tegnap, amikor hazafelé vonatoztunk apával bécsből, azon gondolkodtam, mennyire imádta volna ezt utazást ő is. beülni reggel az első osztályra, az állomásról taxi a belvárosba, séta össze-vissza, egy különleges bolt, egy kiállítás, kávé a mozartban, október végi karácsony, helló, nagyvilág.
nagyon klassz lett volna megadni ezt neki, de az is nagyon klassz, hogy azzal, hogy ennyire hasonlítunk, tulajdonképpen örökre viszem magammal.
szeretnék egyszer az lenni valakinek, aki ő volt nekem. szeretnék legalább ilyen otthonos 32-őt, mint amilyen volt a 30 meg a 31.
izland, azt hiszem, pont a tökéletes lesz kezdésnek.

(eufória)

minden jobb part és minden bal part elhomályosul, de tele lesz a világ végtelen sok kemény híddal.

ez még a magyar szürrealisták kiállításán volt, és egyáltalán nem kapcsolódik a mai naphoz, de nagyon tetszik, ezért megörökítem itt is. szentkuthy miklós prae című könyvéből van, amin valahogy mindig megakadt a szemem a szüleim könyvespolcán, és mégsem olvastam soha.

annyira visz az ügyelet utáni felhúzottság, hogy komoly erőfeszítéseimbe kerül visszafogni magam. úgyhogy inkább messziről elkerültem ma minden boltot, még azt is megálltam, hogy a mono-ba bemenjek, pedig ott voltam pedikűrösnél a túloldalon.
aztán azért azt nem bírtam ki, hogy ne fedezzem fel egy kicsit a XV. kerületet, ha már arra fújt a szél. először olyan volt, mintha a balatonon lennék vagy bánkon, aztán találtam gyönyörű épületeket, aztán találtam teljesen kihalt utcákat, és találtam némi őszt is. aztán tényleg felkerekedett a szél, meg elkezdtem érezni, hogy elfelejtettem enni, úgyhogy hazajöttem.
mindenesetre most van egy nagy halom pszichoterápiás könyvem, kíváncsi vagyok, mit fogok érteni mennyit fogok elolvasni belőle.
mindennél jobban szeretnék most egy szobával nagyobb lakást, ahol lenne hely kipakolni és kint hagyni a festékeimet, aztán bezárni magam mögött a terpentin- és acetonszagot.
ma kétszer is eszembe jutott, két régi életdarabkám.

(nyárvége)

hétfőn hazaindultam a benti papucsomban, amit csak a villamoson konstatáltam ("valami nem stimmel, de mi?!"), aztán elkapott a zivatar is a hídon, ami gyönyörű volt, és ironikus módon a napom fénypontja,  de a papucsnak annyira nem tett jót.

kedden az alapítványnál felejtettem a pecsétemet, amikor afölötti aggodalmamban kapkodtam, hogy nehogy bezárjanak az épületbe, annyira indulhatnékja volt a többieknek.

szerdán a hűtőszekrényben szerettem volna elhelyezni az elmosott kávéscsészéket, pár percbe beletelt, hogy leessen, hogy az egy másik szekrény.

néha kicsit parázom, hogy mások rám bízzák az életüket. 

a "már csak azt kéne kitalálnom, mi az, amiből visszább tudok venni az életemben" helyett szeptemberben kezdődik az újabb képzés, egyelőre odáig jutottam, hogy (1) pánikolok, mert (a) túl sok lesz időben-energiában, és nem fog menni. (b) túl sok lesz agyilag, és én igaziból tökhülye vagyok. (c) semmi időm nem marad sorozatot nézni regenerálódni, mást csinálni, és emiatt konstans kibírhatatlan leszek. (2) hisztizek, mert (a) megint be kell jelentkezni a dékániba, akikkel folyamatos - és meglehetősen egyoldalú - levelezésben állok már most, és ahol (b) megint papíralapú indexem lesz, amihez (c) holnap, az ügyelet után még mehetek igazolványképet csináltatni. (3) szorongok, amiért nem találtam meg egyelőre az összes könyvet, ami a kötelező olvasmányokat tartalmazza, és amúgy is mi van, ha az egészből egy kukkot nem fogok érteni. 

ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok. például átrendeztem a kórházi szobám, behoztam két növényemet, kivitettem egy tökfölösleges második íróasztalt, és feltettem a falra még csomó képet. többet b. csinált még a 80-as években amerikában, teljesen amatőr képek, mégis van valami a hangulatukban, amit nagyon szeretek. 

(ilyenkor mindig fellángol a fotózás megtanulása iránti igényem is, de valami azt súgja, hogy még egy tanfolyam már tényleg sok lenne. szmájli.)

szívem szerint listáznám most én is, amikről írni szeretnék, de tudom, hogy amikor legközelebb ide jutok egy hónap múlva, úgyis már valami teljesen más témám lesz, szóval tökéletesen felesleges.

a nyaralás a triónk szempontjából szerintem csodálatos volt, montenegro pedig ha nem is életem országa, de örülök, hogy láttam. mondjuk most épp, szokásomhoz híven, már a következő utazáson kattogok, ami - hatásszünet - nem más lesz, mint izland! igazi szülinapi ajándék, valami egészen fantasztikusan be vagyok zsongva, pedig pár hónapot még várnom kell rá.

a szigeten 3 és fél napot voltam kint, zeneileg ismét bebizonyosodott, hogy nem az én műfajom, viszont a son lux gyönyörű volt, florence pedig, hát, rá nincsenek szavaim. maradjunk annyiban, hogy a cosmic love-ot és a shake it out-ot (meg valami ismeretlen dalt) végigbőgtem, a többit meg végigvigyorogtam üdvözült mosollyal az arcomon. utána hajóval mentünk a jászaira, utána pedig életemben először ültem olyan autóban, ami nagyon menő. nyilván kikunyeráltam, hogy a szabadsághíd és hűvösvölgy érintésével vigyenek haza.

ja, és irtó expert vagyok csillámtetkó- és kitűző/hűtőmágnes-készítésben, viszont egyelőre a teszt alapján 2 pont még hiányzik ahhoz, hogy kényszeres vásárló legyek. huhh.

ma egy bácsi, ahogy jöttem a másodállós ügyeletem felé, és letértem a járdáról az úttestre, hogy ők elférjenek, megállított, és azt mondta, "aki jó ember, az kis helyen is elfér". aztán meglapogatta a vállamat párszor, és továbbment. 

annyira jó mindenhol.

és tényleg klasszak a zenék és klasszak a napsütéses napok és klasszak az esősek. 

időnként mostanában attól szoktam félni, hogy túlságosan jó nekem az élet, és talán ezért nincs hova beférjen egy felvállalható férfi, a maga teljes valójában. ilyenkor ideges vagyok: leginkább a biológiai órámra haragszom, frászért nem ketyeg hangosabban. 

persze ez tart olyan tíz percig, mechwart-budai hídfő, aztán meglátom a dunát meg a palatinus-házakat szemben, és újra túlcsordulok elégedettséggel, hálával. 

és már nem kérdőjelezem meg, hogy megérdemlem-e, amire magamnak keresem meg a pénzt. a COS-ruhát, a cristohpe robin-hajpakolást, a niod-anyámkínjaszérumot, a the mama kin-fülbevalót. tegnap hiába vártam, nem csapott gyomron se a lelkifurdalás, se a szégyen hányingere. és ez nagyon-nagyon-nagyon jó, egyáltalán, merni erről írni nagyon jó. 

(mennyire csak a felszabadulás után érezni, mekkora terhet cipeltünk magunkkal, ezt a nem-megérdemlést én konkrétan például kisgyerekkorom óta.)

és máris minden rendben.

szabiszabiszabiiiiii!

falat kenyérként van rá szükségem, szerdán szólt a testem is diszkréten, amikor megadta magát az ügyelet kellős közepén egy hányós-hasmenős valamicsodának. különben még ezzel is szerencsém van, mert pont a legkedvencebb ottani ápolónőm volt szolgálatban. megkértem, hogy legyen egy éjjelre az anyukám, bőgtem egy sort a vállán, éjfélig el se mozdult mellőlem. másnap kaptam infúziót meg körbeugrálást a főkórházban (ahová muszáj volt visszamennem, mert otthagytam egy csomó holmimat, including lakáskulcs, mondván, hogy minek békávéztassam meg azt is), nagyon meg volt ijedve mindenki, tulajdonképpen jobban, mint én. utólag rájöttem, hogy egy nagyon-nagyon szűk rétegen kívül engem csak energikusnak és vidámnak szoktak látni az emberek - hát, ehhez képest valóban eléggé félelmetes lehetett az aznapi fizimiskám.

már csak azt kéne kitalálnom, mi az, amiből visszább tudok venni az életemben, hogy ne feszítsem félévente ilyen szinten túl a húrt. egyelőre semmi nem jut eszembe - ahhoz túlságosan élvezem az összes aktuális tevékenységemet, hogy csak úgy lemondjak bármelyikről.

mázli, hogy most kapok 3 hét haladékot, ami alatt csupa ilyen dal fog szólni a jbl-ből:

szabadkoznom sem érdemes, annyira régen írtam. 

nagyon nyár van, és ugyan az elmúlt egy évet tényleg sikerült úgy végigcsinálnom, hogy egy évszakot sem utáltam, sőt, mindegyikben találtam valami szeretnivalót, azért a nyár, az mégiscsak nyár. és nekem van képem fennhangon hirdetni, hogy a kedvencem, amikor a 35 fokos levegőt harapni lehet, és körülölel a hőség, sugárzik mindenhonnan, és csattog a papucs a meztelen talpamon. 

nem rossz(ak) a munká(k) sem, de még jobb lesz a szabi, montenegro és valami belföld a tervem, na meg egy kis sziget. semmi nagy szám nem történik, mégis tele vannak a napok újdonsággal, régiúj és új emberekkel. bányató, társasjáték, csillaghegyi strand, és egy új talán-fiú.

kell-e több - már megint nemleges a válaszom.

both sides now.

tegnap olyan cukiságok történtek megint, hogy az egyik betegemtől (paranoid szkizofrén) kaptam egy banánt, csak úgy, kedvességből. egy másik lány (nem szkizofrén) pedig fűzött nekem egy karkötőt a kreatív csoporton, és még a színeimet is tökéletesen eltalálta. és minden kollégám visszajött a szabadságáról, úgyhogy a túlterheltségem mérséklődött, ezáltal stabilizálódott a belső libikóka (aka lehet hozzám szólni este hét után is). 

egyre jobban szeretem a középutakat (valószínűleg öregszem). 

viszont (1) nagyon-nagyon hiányzik a nyár, és (2) nagyon-nagyon meg kell tanulnom nemet mondani még mindig.

be brave. always. (day 7)

nyilvános versfelolvasás volt az utolsó kihívás, ami egészen konkrétan egy kp. magas betontömböt jelentett a madáchtéren, egymás után álltunk fel rá. a szívem minimum annyira dobogott, mintha a szakvizsgán lettem volna (tételkihúzás után, tudva, hogy tudom, de még a felelés előtt, közel a székről lefordulós állapothoz), és ahogy ott álltam, a kis zsebnotesszel a kezemben, már a kézremegésem is elérte azt a szintet, mint mondjuk az e.-ék esküvői beszéde alatti nagyhullámú tremorom. (csak a notesz szerencsére jóval nehezebb volt a papírlap, így kevésbé volt észrevehető.)

először a bocsánat-ot akartam, pablo nerudától, aztán - mondván, hogy az túl depressziós -, választottam gyorsan egy életvégi kányádit meg egy szintén életvégi weöres sándort. de hogy jön ide az élet vége? - röhögtem magamon, ez inkább egyéni terápiás téma. így lett aztán nemes nagy ágnes, ekhnáton jegyzeteiből. annyira tökéletesen tudott írni, és pláne ez a versciklusa, már a kamasz-szobám falán kint volt, hamarabb is eszembe juthatott volna. 

fent állni már szuper volt. előtte nagyon nehéz. mindig ez van, de hiába emlékeztetem magam, a testem nem engedelmeskedik, hanem izgul. 

de a legjobb az utána volt, az ördögbéli afterparty. valahogy most totál elfogadó tudtam lenni, valamit tud ez a csoport, a közösen átélt izgalmak, a közösen átélt bátorság. az is szimpatikus volt, aki valójában nem volt az, és nem vesztettem el a türelmemet egyszer sem. örültem, hogy nagy bátran bevallottam két titkos "bűnömet". egyrészt, hogy ha nem fűzne j.-hoz ilyen mérhetetlenül mély és valódi kötelék (ott azért kevésbé szentimentálisan igyekeztem fogalmazni), akkor hiába tartottam volna inspirálónak, tuti nem állok neki a kihívásnak. másrészt, hogy számomra nagyon idegen a csoportban-megosztás, és végig kattogtam rajta, de nem tudtam magam rávenni, hogy írjak a facebook-csoportba posztokat. úgy éreztem, vagy magamtól csinálom, vagy sehogy, csoporttámogatásra legalábbis nincs szükségem. utólag amúgy azt gondolom, ebben az is benne van, hogy ha nem írok a közösbe posztot, megúszom azt a magamra rakott nyomást, amit igenis magam rakok magamra. (lájkolják-e úgy, mint a többiekét? írok-e úgy, mint mások, de inkább jobban, mint mások? fognak-e kommentelni? mit kommentelnek? érdekesnek tartanak? szeretnek?)

az egyik szervező megkérdezte különben ezzel kapcsolatban, hogy vajon akkor is így lett-e volna, ha ismerem előtte a többieket. és igaza van, mert akkor valószínű kommenteltem volna, és ha már kommentelek, akkor miért is ne posztolnék. szóval, majd a következő kihívásnál talán ezt is megugrom, ha nem is bátorság, de komfortzónán túli terület, az biztos.

az egész hét konklúziója nekem: (1) a kevesebb perfekcionizmus több. (2) mindig azt hiszem, hogy már untig elég ember van az életembe, de még mindig beférnek újak. (3) van még mit feszegetni, van még mit önismerni.

úgyhogy a bátorság legyen velünk.

be brave. always. (day 6)

ma csöndben kellett lenni, fél órát, elterelő hadműveletek nélkül. már tegnap este rájöttem, hogy j.-nak volt igaza, amikor ettől a kihívástól félt a legjobban. hát mikor szoktam én csöndben ücsörögni, egyedül, zene, film, könyv, chatelés, blogolvasgatás stb. nélkül. nyilván, hogy soha.

délelőttre időzítettem, és annyiban segítettem magamnak, hogy kiültem a napra. direkt nem igazi napozós pozitúrába, mert az akkor már nem lett volna 100%-os semmittevés. eleinte irtóra elkezdett viszketni a bőröm, úgyhogy főleg azon kattogtam, hogy a francért nem kentem be magam testápolóval. aztán elkezdtem kattogni a tegnapi munkahelyi eseményeken, megkérdőjelezni a döntéseim helyességét, kételkedni, rágódni. eszembe jutott egy páciensem, akinek autogén tréninget tanítok, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne még személyre szabottabbá tenni a relaxációs szövegét. itt egy kis ideig tudtam csak a légzésemre figyelni, és már épp elkezdett vinni a flow, amikor beugrott, hogy mi is lesz a mai program, mit vegyek fel, végre nyár van, választhatnám valamelyik cos-ruhát, vagy inkább a spanyolországi selyemnadrág legyen? de azt nem inkább holnap kéne, a felemás cipővel, vagy az már ízléstelenül csiricsáré? most komolyan ezen gondolkodom? ruhákon? hülye, felszínes ruhákon? 

amikor idáig eljutottam, úgy döntöttem, elengedem. végülis annyi volt az isntrukció, hogy ne csináljak semmi mást, és nem is csinálok semmi mást. a gondolataim meg olyanok, amilyenek. hirtelen megcsapott a száradó hajam illata, aztán elkezdtem érezni a combom bőrének a tapintását a kezeim alatt. egyre nehezebbek lettek az ujjaim, ahogy az összes figyelmem oda összpontosult. textúra, hőmérséklet, szín, illatok. elkezdett tetszeni a helyzet, elkezdtem magam otthonosan érezni. a végére annyira belesüppedtem a semmibe,  hogy kellett pár másodperc, mire megmozdultam, amikor szólt az előtte beállított ébresztőóra.

be brave. always. (day 4+5)

a 4. nap az lett volna, hogy ovis jeleket rajzoltatok fel ismerősökkel-idegenekkel a kezükre, és előre tudtam, hogy ez lesz az a kihívás, amit szeretnék kiváltani a joker-feladattal. pláne, hogy csütörtökre esik, amikor jönnek a terápiás betegeim a héten + egész nap nagyon durván sok a feladat, sok gondolkodós páciensem van most, és valahogy egyáltalán nem illik most össze a fejemben a kettő: ovis jelek + a kórházi szerepem. helyette 2 ember van, akiknek szeretnék írni ma, akik közül egynek a telefonszámát nem tudom, ezért választhatom a könnyebb - írásos - utat. viszont nem könnyű egyáltalán, mert az egyikőjük a volt zongoratanárnőm, akinek iszonyú régen az adósa vagyok, és emiatt nagyon szégyellem magam, a második pedig apukám mindjárt-volt-felesége, ami eléggé egy olyan helyzet, amire nincs receptem, hogyan kell jól csinálni.

az 5. napon megkértem két, tőlem nagyon távol álló kollégámat arra, hogy meséljék el, mi volt  az életükben, amikor igazán bátrak voltak. az egyikőjük azt mesélte, hogy egyszer, amikor ő még az egyetemista évei elején járt, a választások előtt egy rokona aláírásokat gyűjtött. és anyukája megmondta neki, hogy jön az xy, alá kell írni. ő pedig nem akarta aláírni az elveivel ütközőt, és ezt anyukájának + a rokonnak is megmondta. utóbbival azóta kisebb mosolyszünet van, viszont szerintem ez egy ultrabátor dolog, szembemenni a családunk politikai nézeteivel 19-20 évesen. 

a másik kollégám nagyon parázik megszólalni a reggeli megbeszéléseken annyi ember előtt, pláne kérni magának valamit. és nemrég mert kérni egy szabadnapot - meg is kapta, és ez számára tényleg egy nagy határátlépés volt. (és annyira cuki volt, ahogy elmesélte, kissé pironkodva, amiért ez már bátorságnak számít.)

ami érdekes volt, hogy nagyon nehezen szánták rá magukat a válaszadásra, kerteltek mindketten, hogy ők sose voltak bátrak stb.. aztán mindkettőjükkel tökjót beszélgettünk az egész bátorság-témáról, a határaink feszegetéséről. azon is gondolkodtam, hogy mekkora mázlim van azzal, hogy valahol útközben meglehetősen asszertív ember lett belőlem. könnyen kérdezek, könnyen kérek. meg azon, hogy milyen jó most ez a feladat, segít kicsit elvonatkoztatni magamtól. meg azon, hogy milyen jó lenne, ha az orvos-, de legalábbis a pszichiáter-képzésbe be lehetne építeni valami hasonló bátorság-fejlesztést.

be brave. always. (day 2+3, part 2)

a 3. nap feladata az volt, hogy 2 jó + 1 rossz szokást/tulajdonságot mondassunk el 3 ismerősünkkel, barátunkkal. alapvetően úgy "válogattam", hogy szerettem volna olyan véleményét is hallani, aki munkatárs, és ugyan több, mint 5 éve ismer, de mégsem úgy, mint a barátaim. és mindenképpen szerettem volna tudni, mit tart a 2 legkiemelendőbb jó tulajdonságomnak a húgom (a rosszra volt tippem, ami nagyjából be is jött).

azt hiszem, talán ez volt eddig a kedvenc feladatom különben, csomó tanulságot tudtam belőle levonni. például, hogy a pozitív tulajdonságokat sokkal-sokkal nehezebb elfogadnom mások szájából, hiába jutottam el odáig, hogy magamban már elismerem a létjogosultságukat. az igazi bátorságot részemről ez jelentette: kimondani a kérésnek azt a részét is, hogy jó tulajdonságot, rólam. ráadásul minden ilyen visszajelzés után egyből késztetésem támadt magyarázkodni, hogy "ugyan, azért annyira nem is...", "jaj, de hát ezt nem is tudnám másképp csinálni, ez nem döntés kérdése...", és még sorolhatnám a kifogásokat. a kritikákat viszont ezerszer jobban fogadom, mint évekkel ezelőtt, ráadásul mind be is talált. az is egyfajta tanulság volt, hogy mennyire jól ismernek a körülöttem lévők, és talán az összes "visszajelzés" közül ennek örültem a legjobban.

és most akkor - főleg a magam kedvéért, mert a mindenféle fecnikre felírt szavakat hamarosan el fogom veszíteni - leírom, ki mit írt, érkezési sorrendben.

1. a kórházi főnővérem: okos vagy + megbízható + időnként elszállsz, amivel engem idegesítesz. olyankor megváltozol, sznob leszel, és nehéz lehozni. ez főleg azért idegesítő, mert amúgy nem ilyen vagy. szerencsére mindig elmúlik. (állítása szerint ritkán tart egy napnál tovább, ami azért jó hír.)

2. kishúgom: őszinte, amit szeretek, mert tudom, hogy megbízhatok abban, amit mondasz, nem hazudsz vagy ködösítesz, megmondod a dolgokat, ahogy vannak. ha rákérdezek, elmondod vagy mondod, hogy nem akarsz beszélni róla. szeretem, hogy tiszta a víz, és nincs sorok között olvasás. (azt hiszem, annak, hogy ezt emelte ki, mintha lenne némi köze a családi dinamikánkhoz is...). nagylelkű, az én esetemben pl. a lakásba befogadásommal. a rossz az inkább egy viselkedés: ahogy magadra koncentrálsz. ez nem önzőség, mert értem az okát is, de emiatt néha azt érzem, hogy nekem muszáj törődnöm a szülőkkel, mert te nem veszed fel ezt a kötelezettséget, holott szerintem gyerekként ez a kötelezettségünk van.

3. zs. barátnőm: energikusság, lelkesedés. amikor vidám vagy boldog vagy jókedvű vagy, te tényleg az vagy. nagyon tudsz lelkesedni, szenvedélyes vagy. beleállsz a dolgokba, határozott vagy, el tudod dönteni, hogy ha valamit akarsz, és ezt el is fogadod és csinálod. néha gyorsan ítélsz, elsőre ítélkezel, és aszerint viselkedsz aztán (pl. ha nem tetszik valami egy pincér kiszolgálási stílusában, onnantól az az ember már nem tud jót csinálni azon az estén.)

4. svájci pótnagyi: becsületes vagy + alapos a munkában, szereted az alapos, jól elvégzett munkát. még mindig egy kicsit alulértékeled magad, ami bennem egy féltés-érzést ébreszt, aggódóvá tesz irántad.

be brave. always. (day 2+3, part 1)

amíg várom a húgomtól a visszajelzést, addig írok a dicséretek + én-viszonyrendszerről, ami a 2. nap kihívása. azt hiszem, én ezt egész héten fogom inkább csinálni, mert ma egyáltalán nem ment, annyira befeszültem attól, hogy feladatba van adva. volt egy pont, amikor komolyan haragot éreztem önmagammal szemben, amiért állandóan fűt-fát dicsérgetek, ma meg tisztára megkukultam. lehet, hogy nekem ez lenne az igazi bátorság, tudni elengedni egy feladatot? ne akarni tökéletesen megoldani, pláne, amikor nincs is egy definiálható mérce arra, hogy mit jelent a tökéletesség? 

egyébként nem is igaz, hogy nem dicsértem, csak hát nem teljesen idegeneket (azaz nem voltam tökéletes feladatmegoldó). az egyik benti betegemet például nagyon megdicsértem, amiért csomót haladt önmagával kapcsolatban, és sokkal-sokkal jobban van, mint előző héten. de hát ezt minden nap csinálom, ugye (azaz nem érvényes). és megdicsértem a másodállásomban az egyik nővér karkötőjét, aki legalább majdnem idegennek számít, mert kb. kéthavonta egyszer találkozunk, de inkább három. (egyébként a reakciója az volt, hogy nekem adta a karkötőt.) egy másik nővérnek pedig a gyönyörű haját dicsértem meg, de ez meg annyira természetes, hogy nem is számít, hogy fel se tűnik hogy csinálom, ahogy azt is mindig észreveszem és szóvá teszem, ha valakinek új frizurája van, vagy felvett egy még nem látott ruhadarabot.

tulajdonképpen nagyon szeretek bókolni, mindig örömmel tölt el, amikor látom a hatást. sose fukarkodtam a tetszésnyilvánításokkal, főleg mert nagyon utáltam úgy felnőni, hogy a szüleim (és a magyar oktatási rendszer) elfelejtettek rendszeresen dicsérni. csomó munkába telt felnőttként megtanulni elfogadni a pozitív visszajelzéseket, nem lesöpörni magamról az elismerést (ne adj isten, önmagamat megdicsérni). azt hiszem, ez sokkal-sokkal nagyobb feladat volt, mint merni dicsérni. emiatt is jött ki szerencsésen, hogy összemostam a 2 feladatot (dicsérni + visszajelzést kérni magammal kapcsolatban), mert így kibújhatott a szög a zsákból, miszerint még mindg nem annyira könnyű azt kérni valakitől, hogy mondjon rólam pozitív dolgokat.

folyt.köv., mihelyt a legfontosabb megkérdezett, azaz n. válaszol.

be brave. always. (day 1)

az van, hogy csinálom ezt a kihívást, tegnap helyett persze csak ma kezdtem el, a vasárnapi eső ugyanis kimosta az agyamból, hogy a dupla ügyeletre dupla edzőcipővel készüljek. szóval először ma reggel hazarohantam, és csak utána kezdtem el a felemás cipős napot. 

a prekoncepcióm egyébként az volt, hogy ezzel nekem nem lesz különösebb nehézségem, aki pszichiátrián dolgozik, eléggé hamar hozzáedződik a különféle pillantásokhoz. annak mondjuk nagyon örültem, hogy van két tökegyforma szabású skechers-cipőm, mert így a kényelmet kicsit sem kellett feladnom. ma csomó helyre rohangásztam a városban, többek között meg akartam nézni egy százezredik edzőcipőt az andrássyn, úgyhogy szerintem a napom csúcsa az volt, amikor a bementem a boltba a felemás cipőimmel, ónezsenír fotózkodtam a tükörben, és a boltos lány meg csak hozta és hozta a próbálnivalókat - szemrebbenés nélkül. esküszöm, kicsit még csalódott is voltam, hogy nem mondhattam el, hogy "tudod, ez a legújabb divat."

nem hiszem különben, hogy bátor vagyok. sőt, egész nap azon kattogtam, hogy vajon nem éppen a ló túlsó oldalán vagyok-e, amiért ennyire nem érdekel mások külsőségeimről alkotott véleménye. honnan ez a lazaság? vagy mégis, tényleg ez lenne a bátorság? nem véletlenül fennhéjázás, nem véletlenül ignorancia?

és eszembe jutott egy kamaszkori emlék is, 16-17 éves koromból. akkoriban kezdtem el kifejezetten tudatosan és - saját véleményem szerint - stílusosan öltözködni. és volt egy felemás szárú nadrágom (pontosabban kettő, mert a hosszú után egy halásznadrág fazonút is vettünk), az egyik szára halványlila volt hajszálcsíkokkal, a másikon pedig különböző szélességű lila és fehér csíkok váltakoztak. imádtam azt a nadrágot, irtó kényelmes lenvászon anyaga volt, ráadásul mango, ami akkor ultramenő volt, és egyedi és minden. a barátnőim viszont, persze kedvesen, hiszen a barátnőim voltak, elkezdtek "cikizni" miatta ("felemás nadrág, juuuuj! elszabták? sötétben öltöztél?"), és onnantól akárhányszor azt lett volna kedvem felvenni reggelente, hallottam ezeket a picit mégiscsak gúnyos mondatokat. és bár szerintem továbbra is gyönyörű volt, elkezdtem nem-menőnek érezni a nadrágot (és benne magamat pláne nem), és nyilván egyre kevesebbet hordtam. és tökéletesen elhittem, hogy ciki a különbözőségem. 

szóval a nap végére arra jutottam, hogy örülök, hogy 15 évvel később van.

és örülök, hogy nyugodt szívvel sétálok az andrássyn, állok a kombínón, várok a postai sorban, megyek el baráti ebédre felemás cipőben.

reggelente, ahogy a 105-ösön ülök, és a fülemben a day two szól, egy dél-olasz kisváros amfiteátrumába képzelem magam. 

irtó nehéz onnan eljönni.

baszkföld (és cantabria és asturia) annyira álomszép volt - óceán és zöld hegyek -, hogy azóta sem találok haza. 

ha az utóbbi időszakra (aka 2019) gondolok, az első szó, ami eszembe jut, a hajszoltság. hogy hajszolt vagyok. a második, ami eszembe jut, hogy ezt nem szeretném megörökíteni, mintha ezzel legalább utólag ki lehetne törölni az életemből. 

az van, hogy az események nagy részét, külön-külön nagyon élvezem. egyik munkámról, vállalásomról se mondanék le szívesen, a kedvencem az alapítvány meg az egyre bővülő terápiás köröm. elképesztően izgalmasnak találom, közösen feltérképezni egy másik embert, fokozatosan jutni egyre beljebb. irtó büszke tudok lenni az aha-élményeikre, és irtó hálás, amiért mellettük lehetek ezen az úton.

viszont az is van, hogy muszáj lenne megtanulnom nemet mondani. de olyan igazi, határozott nemet, különben valóban csak a hajszoltság érzése fog megmaradni ebből az időszakból. a másik meg, hogy sokkal-sokkal jobban kell hallgatnom a megérzéseimre - például abban, hogy mikor szeretnék nemet mondani. (ugyanis mit áltatom magam, egészen konkrét bizonyossággal szoktam érezni, hogy kit-mit szeretnék, és kit-mit nem. és ha szembe megyek ezzel, az általában éppen olyan balul sül el, mint ahogy azt az érzéseim súgták.)

különben meg pénteken reggel már santanderben leszünk. és minden imádatom ellenére rettenetesen várom a pillanatot, amikor egy hétre rázárhatom a fiókot a kórházi kulcscsomómra.

ma kaptam százhúsz forintot az egyik kollégám régi bipoláris betegétől, gratulációként a szakvizsgámhoz. merthogy a húsz forintos, az egy virág, a százason pedig ott a címer, azaz "üdvözöljük magyarországon".

azt hiszem, sose fogom megunni a szakmámat. 

annyira számon tarthatatlan és sokféle élmény van, hogy végül egyiket se rögzítem. emiatt, gondolom, majd 5-10 év múlva fogom a fejem a falba verni. most túlságosan szép az élet.

például a mai sütkérezés a bécsi duna-parton, vagy a tegnapelőtti aranyba foglalt bezoárokon való istentelen vihogás a kunsthistorische museumban b.-val. 

vagy amikor a mániás (nem csak férfi) betegek reggeli kórusa azzal fogad, hogy először végigdicsérik az összes ruhadarabomat külön-külön, majd rázendítenek arra, hogy odavagyok magáááááéééért, és annyira nehéz megállni nevetés nélkül, hogy végül nem is állom meg. 

vagy amikor az alapítványi főnököm egyazegyben úgy ping-pongozik, mint apukám gyerekkoromban: a láthatóan esélytelen ellenféllel szemben is csavar, pörget, csuszázik és lecsap, szóval egyszerűen képtelen veszíteni egy pontot is. én meg képtelen vagyok ezt beszólogatás nélkül megállni, úgyhogy a végén játszanom kell nekem is, össze-vissza suhan az új csíkos szoknyám, csak a kalap hiányzik a többiek szerint a fejemről, hogy francia úrihölgy legyek, és azt hiszem, hogy direkt könnyű labdákat ad egy csomószor, mert szeret, és végül én vagyok az, aki apa módjára lecsapdosom az ütéseket.

vagy amikor az első virágzó fákat fotózom idén, és annyival könnyebb felkelni, mert újra tavasz van, és újra másképp világosodik az ég reggelente.

(tényleg túlságosan szép az élet.)

megint van két utazás (bécs + baszkföld) mindjárt, sőt, júliusra trieszt is szinte biztos, jövőre pedig megyünk rómába az alapítványosokkal (csak azt a fránya angol önéletrajzot kéne megírnom), és mégis elképesztő nyughatatlanságot érzek. (lehet valaki a kimerültségtől nyughatatlan? - eléggé paradoxan hangzik.)

úgyhogy most, miközben a gyönyörű új albumát hallgatom, koncertjegyeket nézek, és egy nagyon másik életről álmodozom, amiben csellista vagyok, lehunyt szemmel ülök a siracusai teatro greco közepén, és körülöttem csak a hangok. 

ha van a gyásznak jó fázisa, akkor én most ott vagyok. 

(az élőknek adni, amit neked már nem tudok.)

szerencsére még megy a mosógép, úgyhogy a kemény egy órányi időeltolódás mellett van egyéb ürügyem is, amiért hajnalban a gép előtt ülök, miközben mindjárt be kell menni a kórházba.

életemben talán először kívül vannak a végletek, nem én generálok a külső realitásoktól független, irányíthatatlan hullámokat. porto csodálatos, és még csodálatosabb együtt utazni többen. az együtt-evések (tőkehal, lepényhal, valamilyenhal, polip, tintahal, tőkehal, pastel de nata, polip, padrón, rákocska, pastel de nata, francesinha, pastel de nata), az együtt-ivások (douro-völgyi vörösek és vinho verde), a hatalmas röhögések egymáson-magunkon. az óceán, aminél gyönyörűbb és intenzívebb dolog nincs a világon. az érzés, ami az óceán mellett bennem van. de a legfantasztikusabb mégiscsak az hogy j. és b. tökre egymásra találtak, és szerették egymást, és hogy irtó klassz ivótársak evőtársak útitársak vagyunk így együtt. 

nemrég landolt a gép, és lélekben én még az azulejo-s házak között sétálok, és valamelyikünk uszkve három percenként felsikkant, hogy jajdecukiii. holnap pedig a temetés, j. temetése, és muszáj egyáltalán elkezdenem leírni ezt a mondatot, hogy j.-nak temetése lesz. hogyan fogjak hozzá elhinni ezt, még mindig nem tudom. 

és még mindig haragszom is, de van bennem valami újféle, kicsit még furcsa egyensúly (talán inkább hit?), és a még furcsább magabiztosság, hogy minden úgy van rendben, ahogy van.

nem akarok múlt időben gondolkodni rólad. 

ezt így biztos, hogy nem beszéltük meg. erről nem volt szó, hanem hogy elmegyünk együtt a loire völgyébe. hogy nevelgeted tovább a virágokat, amiket magam helyett mindig neked vettem meg, mert sehol máshol nem lehettek volna jobb helyen, mint nálad. mi lesz most a pöttyös levelű cukisággal, mi lesz a mini-orchideával, mi a vicces nevű pileával. mi lesz velem. 

erről nem volt szó, még tartozol egy karácsonyi ajándékkal. és el akartam hozzád cipelni a sárkányfát, hogy feltámaszd. bárcsak lenne feltámadás. de nem valamikor, hanem most. támadj fel. 

tiszta hülye voltam, azt kérdeztem a fiadtól, amikor ő vette fel helyetted a telefont, hogy tényleg? mármint, hogy tényleg meghaltál-e. tényleg, de még most se hiszem el. egyszerűen nem lehetséges, és pláne nem igazságos. most kéne jól lenned. most kéne arról beszélnünk, hogy mi volt tegnap a bőrgyógyásznál, ahová nagy nehezen szereztél időpontot, meg hogy porto után mikor találkozunk. 

mintha megsüketültem volna, tonnányi víz alól jönnek a hangok. és profán módon éhes vagyok, most tömöm a számba az ötödik szelet bundáskenyeret negyed óra leforgása alatt. fel akarlak hívni. megkérdezni, hogy ilyenkor mit kell csinálni. nem is mondtam soha, hogy mások előtt a pótnagyimnak aposztrofállak, miért nem mondtam. és most hirtelen azt se tudom, azt mondtam-e, hogy szeretlek. mi van, ha nem? mi van, ha azt hittem, az ölelések és a hozzádbújások helyettesítik, hogy kimondjam hangosan? nem létezik, hogy nem létezel. hívj fel. az is annyira profán, hogy ma reggel a mamma morta című dal tetszett a legjobban a maria callas-áriák közül. amikor a fiad hangját meghallottam, arra gondoltam, furcsa, de te biztos valahol vagy, másik szobában, milyen kedves, hogy felveszi neked. tényleg? - most ez visszhangzik a fejemben, a füleim még mindig eldugulva. nem akarom hallani, hogy meghaltál. vond vissza. 

én azt úgy képzeltem el, hogy nyáron minimum egy hosszú hétvégét nálad töltök a balatonon, ilyen nyugalomban amióta ismerjük egymást, először lettünk volna, séták az alkonyatban, mesék a teraszon, talán még a tóba is berángattalak volna.

most megpróbálok a szépekre emlékezni, csak ahhoz abba kéne hagyni a bőgést. teljesen le vagyok dermedve. 

én pont ma éreztem azt, hogy olyan nagyon helyén van minden. hogy olyan szépen vagyok az elengedéssel is, nagymamák és szerelmek. 

nagymamák és szerelmek. 

a szívemben találkozunk.

megint beteg vagyok, az évad megszámlálhatatlanadik náthája. jobb mostanában naplót írni, mint blogot. egyre jobban önmagam vagyok, és ez jó, mégha elég kimerítő vállalkozásnak is bizonyul. nagyon sok, amit akarok. nagyon sok, amit teszek, mire megelégszem az eredményekkel, és be tudom fejezni. 

ma azért nem bírtam ki, és elmentem elkölteni egy valag pénzt végre levágatni a hajam. még vállig se ér, és alig várom, hogy behullámosodjon. utoljára egyetemista korom közepén volt ennyire rövid, és a tapasztalatok alapján baromi gyorsan vissza fog nőni, úgyhogy most maradéktalanul ki akarom élvezni. 

ez a dal meg most annyira én vagyok.

nem tettem fogadalmakat, meg amikor feltették páran január első napjaiban a "na és, milyen terveid vannak 2019-re?"-kérdést, akkor se tudtam mit mondani. mert az nem terv, hogy lett a cég és hatvanhat tonnányi plusz papír az office-dobozomban, és még van hátra milliónyi ügyintézés addig, hogy elkezdhessek a vállalkozással, normális pénzért ügyelni. ez nem terv, hanem kötelező (és nagyon felnőtt) feladatok sora. különben meg inkább álmaim vannak.

ma viszont kitaláltam, hogy mégis van egy tervem, mégpedig az, hogy eddig minden évben némileg gyerekes módon, kitartóan és fennhangon utáltam bizonyos hónapokat, többek között pont a januárt és a februárt. és hogy idén minden hónapban meg fogom látni a szépet. azt hiszem, egész jó úton haladok, mert a januárban eddig tetszett: (1) a hazarepülés svájcból a szikrázó napsütésben, és aztán a zimankós repülőtéri szél, (2) az, hogy kifejezetten érzékelhetően később sötétedik, és szinte mámorító érzéssel tölt el, hogy nem sötétben lépek ki a kórházból, (3) a péntek éjjeli hóesés meg a mai hóesés, (4) a meseszép kék sálam, (5) lady gaga joanne című albuma. utóbbira totálisan rákattantam, mert megnéztem a netflixen egy dokumentumfilmet - eddig kábé semmit nem tudtam róla, de most meglepően beszippantott.

például ezekkel: