az van, hogy tökre hiányzik izland. úgyhogy úgy döntöttem, hogy bár lenne egy csomó kötelességem, amit ebben a kétnapi nyugis-ügyeletben terveztem megcsinálni, helyette hagyom magam képeket nézegetni a csoportról, és meghatódni meg vigyorogni egyszerre. és igenis írok blogot, mert ezzel legalább annyira tartozom magamnak, mint amennyire hűdefontos a pszichoterápiás képzésre elolvasni az elolvasandót.

a szigetből amúgy alig láttunk valamit, de az is lenyűgöző volt, holdbéli táj, vulkánok, tavak, gejzírek - egyértelmű, hogy vissza kell menni. minden nap lecsíptem az ebédszünetből egy futásnyit, annyira felszabadító volt egy olyan tájban futni, ahol a madár se jár, körülöttem az egyik oldalon a tenger, a másikon pedig havas hegycsúcsok. 

(ja, meg volt sarki fény is, vakító fehér-szürke gomolygás és fénynyelvek az égen. egyedül voltam, amikor először megjelent igazán erősen. csak arra tudtam gondolni, hogy túl jó az életem.)

a szeminárium címe hand in hand volt, egy hugarafl nevű izlandi szervezet volt a házigazdánk, akiknek egyelőre nincs angol nyelvű honlapjuk, de lényegében egy alulról szerveződő, önsegítéssel és empowermenttel, meg pszichoedukációval és felvilágosítással foglalozó alapítványról van szó.

igaziból most jöttem rá, hogy nem is tudom, mit írjak. sose volt még hasonló csoportélményem, hiába voltam pszichodrámán meg csoportanalízisen meg milliónyi családállításon meg satöbbi. persze, át kellett esni az első sokkon, miszerint senki nem mondta, hogy itt "kliensek" is lesznek, és hogy egymás munkáját megismerő workshopok helyett itt bizony kőkemény belső utazás lesz minden egyes nap. senki nem mondta, hogy ennyire közel fogom magamhoz érezni az észt lányt, aki időnként csak úgy feláll a teremben és hajladozik kicsit jobbra-balra, aki nem fél teljesen máshol lenni egy csoport alatt, és akiről később kiderül, hogy elég komoly pszichotikus epizódokon esett át. vagy az izlandi férfit, aki 12 éves kora óta van a rendszerben, és aki tiszta szívéből gyűlöli a pszichiátereket, és mégis elkísér sétálni, és elmeséli a történetét, és lehetőséget ad, hogy én is elmeséljem az én pszichiáterségem történetét. vagy a román nőt, aki a pszichológusként kezdte, majd átkerült a túloldalra, és most hol jól van, hol rosszul, időnként látszik a szemén a zaklatottság, aztán visszatér, aztán egy spontán bók után elmeséli, hogy milyen gyógyszert szed. 

egyáltalán, van-e túloldal - eddig is kételkedtem benne. és az összes visszajelzés, amit a 8 nap alatt kaptam, azt igazolja, hogy nem csak képzelem, hanem tényleg a legjobb úton járok.
és tudom, hogy giccses, de akkor is a hála a kedvenc érzésem.