mikor ha nem a 32-en.
néha elfelejtek félni, de úgy teljesen. néha elfelejtek megállni - mostanában mindig. arról álmodozom, hogy elvonulok egy hétre a nyaralóba, és mindenféle üzenet-felvillanást figyelmen kívül hagyok, de közben egy percet se hagynék ki az életemből.
pár hete hordom j. medálját, és azt hiszem, ez is a folyamat része, hogy már rá tudok nézni bőgés nélkül, meg a kezemre, amin az ő gyűrűje van. tegnap, amikor hazafelé vonatoztunk apával bécsből, azon gondolkodtam, mennyire imádta volna ezt utazást ő is. beülni reggel az első osztályra, az állomásról taxi a belvárosba, séta össze-vissza, egy különleges bolt, egy kiállítás, kávé a mozartban, október végi karácsony, helló, nagyvilág.
nagyon klassz lett volna megadni ezt neki, de az is nagyon klassz, hogy azzal, hogy ennyire hasonlítunk, tulajdonképpen örökre viszem magammal.
szeretnék egyszer az lenni valakinek, aki ő volt nekem. szeretnék legalább ilyen otthonos 32-őt, mint amilyen volt a 30 meg a 31.
izland, azt hiszem, pont a tökéletes lesz kezdésnek.