nyilvános versfelolvasás volt az utolsó kihívás, ami egészen konkrétan egy kp. magas betontömböt jelentett a madáchtéren, egymás után álltunk fel rá. a szívem minimum annyira dobogott, mintha a szakvizsgán lettem volna (tételkihúzás után, tudva, hogy tudom, de még a felelés előtt, közel a székről lefordulós állapothoz), és ahogy ott álltam, a kis zsebnotesszel a kezemben, már a kézremegésem is elérte azt a szintet, mint mondjuk az e.-ék esküvői beszéde alatti nagyhullámú tremorom. (csak a notesz szerencsére jóval nehezebb volt a papírlap, így kevésbé volt észrevehető.)
először a bocsánat-ot akartam, pablo nerudától, aztán - mondván, hogy az túl depressziós -, választottam gyorsan egy életvégi kányádit meg egy szintén életvégi weöres sándort. de hogy jön ide az élet vége? - röhögtem magamon, ez inkább egyéni terápiás téma. így lett aztán nemes nagy ágnes, ekhnáton jegyzeteiből. annyira tökéletesen tudott írni, és pláne ez a versciklusa, már a kamasz-szobám falán kint volt, hamarabb is eszembe juthatott volna.
fent állni már szuper volt. előtte nagyon nehéz. mindig ez van, de hiába emlékeztetem magam, a testem nem engedelmeskedik, hanem izgul.
de a legjobb az utána volt, az ördögbéli afterparty. valahogy most totál elfogadó tudtam lenni, valamit tud ez a csoport, a közösen átélt izgalmak, a közösen átélt bátorság. az is szimpatikus volt, aki valójában nem volt az, és nem vesztettem el a türelmemet egyszer sem. örültem, hogy nagy bátran bevallottam két titkos "bűnömet". egyrészt, hogy ha nem fűzne j.-hoz ilyen mérhetetlenül mély és valódi kötelék (ott azért kevésbé szentimentálisan igyekeztem fogalmazni), akkor hiába tartottam volna inspirálónak, tuti nem állok neki a kihívásnak. másrészt, hogy számomra nagyon idegen a csoportban-megosztás, és végig kattogtam rajta, de nem tudtam magam rávenni, hogy írjak a facebook-csoportba posztokat. úgy éreztem, vagy magamtól csinálom, vagy sehogy, csoporttámogatásra legalábbis nincs szükségem. utólag amúgy azt gondolom, ebben az is benne van, hogy ha nem írok a közösbe posztot, megúszom azt a magamra rakott nyomást, amit igenis magam rakok magamra. (lájkolják-e úgy, mint a többiekét? írok-e úgy, mint mások, de inkább jobban, mint mások? fognak-e kommentelni? mit kommentelnek? érdekesnek tartanak? szeretnek?)
az egyik szervező megkérdezte különben ezzel kapcsolatban, hogy vajon akkor is így lett-e volna, ha ismerem előtte a többieket. és igaza van, mert akkor valószínű kommenteltem volna, és ha már kommentelek, akkor miért is ne posztolnék. szóval, majd a következő kihívásnál talán ezt is megugrom, ha nem is bátorság, de komfortzónán túli terület, az biztos.
az egész hét konklúziója nekem: (1) a kevesebb perfekcionizmus több. (2) mindig azt hiszem, hogy már untig elég ember van az életembe, de még mindig beférnek újak. (3) van még mit feszegetni, van még mit önismerni.
úgyhogy a bátorság legyen velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése