és tényleg klasszak a zenék és klasszak a napsütéses napok és klasszak az esősek. 

időnként mostanában attól szoktam félni, hogy túlságosan jó nekem az élet, és talán ezért nincs hova beférjen egy felvállalható férfi, a maga teljes valójában. ilyenkor ideges vagyok: leginkább a biológiai órámra haragszom, frászért nem ketyeg hangosabban. 

persze ez tart olyan tíz percig, mechwart-budai hídfő, aztán meglátom a dunát meg a palatinus-házakat szemben, és újra túlcsordulok elégedettséggel, hálával. 

és már nem kérdőjelezem meg, hogy megérdemlem-e, amire magamnak keresem meg a pénzt. a COS-ruhát, a cristohpe robin-hajpakolást, a niod-anyámkínjaszérumot, a the mama kin-fülbevalót. tegnap hiába vártam, nem csapott gyomron se a lelkifurdalás, se a szégyen hányingere. és ez nagyon-nagyon-nagyon jó, egyáltalán, merni erről írni nagyon jó. 

(mennyire csak a felszabadulás után érezni, mekkora terhet cipeltünk magunkkal, ezt a nem-megérdemlést én konkrétan például kisgyerekkorom óta.)