rám ragadt a nyár.

a körtelé, a paradicsomlé a könyv lapjain, a napszagú bőrünk, az év első vezetése (velem a volánnál, és mégis mindenki életben maradt a környéken!).

legyen lécci, hogy idén nincs véged.

minden bokor potenciális szatír.

(az éjszakai futás mérlege 11 kilométer és 3 egészben lenyelt bogár. egészségemre.)

végre!

találtam egy 2000-est a bérlettokomba dugva, szerintem egy pár héttel ezelőtti futáskor tettem oda, ha utána megszomjaznék, és azonmód feledkeztem el róla.

mióta álmodom már efféle önajándékról!

(legközelebb egy 0-val többet, pls..)

vannak ezek a zenék. amiktől egyszerre érzed gyönyörűnek (magad, az életet), és egyszerre érzed magad megingathatatlanul magányosnak. mert senkinek nem adhatod oda a füleidet, senkinek a limbikus rendszeredet, és senkinek a szíved. és senkivel nem lehet tökéletesen, de hangrólhangra tökéletesen ugyanazt az élményt megosztani.

nem tudom, hány évtizednyi zenehallgatás szükséges ahhoz, hogy egy nap majd ne vágjon mellbe ez az érzés.

van napsütés, rengeteg, van új osztályom, ismét, van képötlet a fejemben, több is, van éjszakai futás a szigeten, eksztatikus, van szépséges fülbevaló, a táskámban, van utolsó alkalom a terapeutámnál, most megyek.

stb., ami egyéb ambivalenciák.

vágytalanságot vágyok.