ökör eszik magában.

a tökéletes kifogások diétázóknak, nr.o. 1.

amúgy meg:

azért az mindig megnyugtató egy nőnek, ha van olyan megvilágítás, ahol egyáltalán nincsenek karikák a szeme alatt.

és az egy nő jelen esetben én vagyok.

átvitt értelemben sosem lehet tudni, hogy mi lesz.

mondta a nagyapám, azt nem tudom, hogy mire gondolt.

de azt tudom, hogy hány milliárdszor* nagyobb flow-élmény volt bármi vizuális élmény vagy kreativitás az elmúlt négy napban ma a tálak elrendezése a húsvéti asztalon, mint egy elégedetten távozó páciens.

*: oké, egy icipicit talán túlzok.

talán csak attól lehetett volna még tökéletesebb, ha kimerevítik a képkockákat, és tovább, sokkal-sokkal tovább nézhetem azokat a gyönyörű, stílusos belső tereket, és azokat a meseszép virágcsokrokat. vagy ha még tovább marad sötét a végén, és a fejem búbjáig elmerülhetek a zongora hangjaiban.

a sárga festék és én. kísértetiesen hasonlóak az érzéseim, mint hét vagy tizenkét éves koromban (amikor ikszedjére kenem át, de még mindig foltos, és a földhöz akarom vágni az egész húsvéti eszcájgot).

tanulni elengedni a tökéletességet.

mi sem ideálisabb terep a tojásfestésnél.

ebéd közben átszúrtam az alsó szájpadlásomat egy túlsütött krumplival.

munkahelyi drámák a klinikán.

a hétvégi ügyeletek estéjére olyan távolra kerül a világ, mintha ezer órája nem jártam volna kint. semmi nem valóságos. aztán néha ez továbbkúszik a másnapokra, mintha nem is léteznék, egészen szürreális élmény tükörbe nézni vagy vacsorát készíteni.

és ezek a séták aztán, mint a mai. egészen másik házakat kerestem. aztán szembejöttek a kerítés vakító-égkék deszkái, a tökéletes artnouveau-homlokzat és a tárva-nyitva álló kapu. tényleg, mint a mesékben. hát ez volt a kelenhegyi úti műteremház, hát ez volt, hogy életemben először voltam egy festő műtermében.

nem tudlak megunni.

tavasz és budapest, tulipán és virágzó fák, bemrakpart és várkertrakpart, körömlakk-képek és instagram, barátok és cukiismerősök, könyvek és másokblogja. 

mennyire kevésből áll össze az életem, gondolkodtam tegnap, miközben volt időm a sebészeti klinikán várva a bebocsáttatásra, és arra is volt időm, hogy tudjam, nekem ez mennyire elég, hogy mennyire senkimással el nem cserélném.