a tegnapi osztályos nagycsoporton egyszer csak eljutottunk a menedék fogalmáig. aztán a kinek mi a menedék?-kérdésre azt találtam mondani, hogy a szerelem. többen hördültek fel, jellemzően férfibetegek, a mellettem ülő főorvos pedig lassan, tagoltan elismételte utánam. szépen hangzott a szájából.

nálunk ez nem pszichoterápiás rezsim és nem is pszichoterápiás jellegű a nagycsoport, a személyzet az esetleges körkérdésekben nem szokott részt venni. így nem nagyon gondoltam át, mi lenne az én válaszom, és azt a kb. tíz*, egyből eszembe jutó, magától értetődő másik "menedéket" sem éreztem adekvátnak hozzásorolni, kicsit felvágásnak éreztem volna. mert nyilván van a betegeknek egy nagy része, akik épp azért vannak ott, mert momentán semmiféle ilyenjük nincs, hanem pszichés tünetekbe menekülnek, mások  (a krónikus, major pszichiátriai betegek) pedig az életnek egy annyira másik szintjén tengődnek, hogy fel se merül bennük a kérdés elvontabb, spirituálisabb szinten történő értelmezési lehetősége.

szóval a szerelem.

kicsúszott a számon  a szerelem, kicsúszott a szívemen, és ott maradt a szobában.

sokszor annyira nem tudom, ki vagyok, biztos az vagyok-e, mit érzek, biztos azt érzem-e. az elmúlt három és fél évemben az egyetlen, amiben mindig biztos voltam, az ez volt. most szerelmes vagyok. most nem vagyok szerelmes. most igen, most nem. most.

*: barátok, budapesti séták, építészet, festés, zongora, komolyzene, bármilyenzene, olvasás, gourmet vacsorák, vizslasimogatás, moziszínházkiállítás, világnézés.