úgy tudok magamon röhögni, amikor egy teljes estén át hallgatok egy előadót, majd megállapítom, hogy nem is tetszik, majd reggel elindítom ugyanazt a lejátszási listát, majd fennhangon bosszankodom, hogy ennek meg milyen hangja van.

aztán azt is konstatáltam, hogy holnap esni fog, úgyhogy ma gyorsan a zöld kabátot vettem és az edzőcipőt, hellóhellóhellóóó tavasz.

holnap pedig hellóhellóhelóóó klinika. addig már csak pár száz dolgot kell pontra tennem ma.

itt lenne az ideje

túllépni elengedni levonniatanulságokat és elfelejteniazegészet nemrémálmodni nemkattogni.

megérthetné az agyam, hogy attól még nem lesz valami kevésbé igazságtalan, ha újra és újra lejátszom a fejemben. elég messziről lehetne számolni a milettvolnahá-kat, elég sok résztvevő bevonásával. fe-les-le-ges, kedves agyam, felesleges.

és az egész különben is. csak egy ügyeleti esemény. amit ráadásul jól oldottunk meg, akiknek az volt a feladatunk, hogy megoldjuk. elvégre, életben van mindenki. és van ez a szűrőnk, amin keresztül látjuk a világot, ami tulajdonképpen inkább jó, mint rossz, mert mindenkié más egy kicsit, thanks god, hogy mennyire különbözünk. különben kiemelkedni sem lehetne. különben tízből az egynek lenni se lehetne.

a tegnapi osztályos nagycsoporton egyszer csak eljutottunk a menedék fogalmáig. aztán a kinek mi a menedék?-kérdésre azt találtam mondani, hogy a szerelem. többen hördültek fel, jellemzően férfibetegek, a mellettem ülő főorvos pedig lassan, tagoltan elismételte utánam. szépen hangzott a szájából.

nálunk ez nem pszichoterápiás rezsim és nem is pszichoterápiás jellegű a nagycsoport, a személyzet az esetleges körkérdésekben nem szokott részt venni. így nem nagyon gondoltam át, mi lenne az én válaszom, és azt a kb. tíz*, egyből eszembe jutó, magától értetődő másik "menedéket" sem éreztem adekvátnak hozzásorolni, kicsit felvágásnak éreztem volna. mert nyilván van a betegeknek egy nagy része, akik épp azért vannak ott, mert momentán semmiféle ilyenjük nincs, hanem pszichés tünetekbe menekülnek, mások  (a krónikus, major pszichiátriai betegek) pedig az életnek egy annyira másik szintjén tengődnek, hogy fel se merül bennük a kérdés elvontabb, spirituálisabb szinten történő értelmezési lehetősége.

szóval a szerelem.

kicsúszott a számon  a szerelem, kicsúszott a szívemen, és ott maradt a szobában.

sokszor annyira nem tudom, ki vagyok, biztos az vagyok-e, mit érzek, biztos azt érzem-e. az elmúlt három és fél évemben az egyetlen, amiben mindig biztos voltam, az ez volt. most szerelmes vagyok. most nem vagyok szerelmes. most igen, most nem. most.

*: barátok, budapesti séták, építészet, festés, zongora, komolyzene, bármilyenzene, olvasás, gourmet vacsorák, vizslasimogatás, moziszínházkiállítás, világnézés.

én most nagyon büszke vagyok.

meg egy kicsit carmen is.

(gyakrabban kéne operába járni. az főleg cuki volt, amikor a végén a ruhatárban láttam az egyik mentőst  - a kilencszázhatvanhat közül -, aki hozott tegnap beteget hozzánk.)

minden teliholdkor, minden tavasszal, minden megnézett filmmel, minden elolvasott könyvvel. új és új ember vagyok. uno, nessuno e centomila. 

nem esem szét, most épp nem.

"csak az embernél fordul elő, hogy teljesen és meggyőzhetetlenül hisz olyan dolgok létezésében és megjelenésében, melyek nincsenek és nem is voltak jelen, és képes arra, hogy e téves hiedelmek alapján cselekedjen."

ezt tanultam tegnap a pszichiátriából.
most pedig megrendelem magamnak azt a gyönyörűséges ruhát, mert a fehérből ugyan nem volt a méretemben, és az egyel kisebb valóban egyel kisebb, de most hirtelen felkerült a honlapra ugyanaz feketében. nevermind, hogy az alapkoncepció pontosan az volt, hogy más színű ruha is ömöljön ki legyen a gardróbomban, mint fekete.